Mama helyett mama: Egyedülálló anyaként a nagymamámra bízom a fiamat

– Anya, kérlek, ne haragudj rám, de nem tudok mást tenni! – szinte kiabáltam a telefonba, miközben a konyhapulton remegő kézzel kavargattam a kávét. A kisfiam, Marci, épp a nappaliban játszott a fakockáival, de minden egyes koppanás az idegeimen táncolt. Anyám hangja fáradtan szólt vissza: – Zsófi, én nem tudok segíteni. Tudod jól, hogy Pesten dolgozom reggeltől estig. Próbáld meg a mamát…

A mama. A 78 éves nagymamám, aki egész életében csak adott: nekünk, a családnak, az unokáknak. Most mégis tőle kérem azt, amitől mindig is félt: hogy újra felelősséget vállaljon egy kisgyerekért. De nincs más választásom. Egyedül nevelem Marcit, és ápolónőként dolgozom a Szent Imre Kórházban – éjszakai műszakokkal, kiszámíthatatlan beosztással. Az apja már két éve eltűnt az életünkből.

Másnap reggel ott álltam mama ajtaja előtt. A panelház folyosóján csend volt, csak a lift zúgott valahol messze. Marci álmosan kapaszkodott belém.

– Mama, kérlek… – kezdtem elcsukló hangon, amikor ajtót nyitott. – Segítened kell. Nem tudom máshogy megoldani.

A mama arca egyszerre volt szigorú és végtelenül fáradt. – Zsófikám, én már öreg vagyok ehhez… De hát mit tehetnék? Nem hagyhatlak cserben.

Így kezdődött minden. Az első napokban Marci idegenkedett tőle – hiszen eddig csak látogatóba jártunk hozzá, most pedig egész nap vele kellett lennie. Mama próbált mindent: mesélt neki a régi időkről, együtt főztek levest, de Marci csak engem keresett.

Én pedig minden nap bűntudattal mentem dolgozni. A kórházban is folyton rájuk gondoltam: vajon mama bírja-e még? Nem túl sok ez neki? És mi lesz, ha egyszer elesik vagy rosszul lesz?

Egy este, amikor hazaértem egy 12 órás műszak után, mama az asztalnál ült, Marci pedig a szobában aludt. – Zsófi, ezt így nem lehet sokáig csinálni – mondta halkan. – Fáj a hátam, és néha úgy érzem, elfelejtem, mit akartam csinálni…

– Tudom… – suttogtam könnyes szemmel. – De nincs másom. Nem tudok fizetni bébiszittert, az óvoda meg csak délután négyig van nyitva.

– Az apja? – kérdezte mama szinte szemrehányóan.

– Ne is említsd… – vágtam rá dühösen.

A következő hetekben egyre több volt a feszültség. Mama néha elvesztette a türelmét Marcival: – Ne szaladj! Ne húzd le a függönyt! Hányszor mondtam már?!

Marci sírt, én pedig magamat hibáztattam mindenért. Egy este összevesztünk mamával:

– Ha nem bírod tovább, mondd meg! – kiabáltam rá.

– Te beszélsz?! Te vagy az anyja! Neked kéne itt lenned! – vágta vissza.

Aznap éjjel alig aludtam. Reggel Marci odabújt hozzám: – Anya, miért haragszik rám mama?

Nem tudtam mit mondani neki.

Egyik nap váratlanul be kellett mennem éjszakára helyettesíteni. Mama fáradtan vette át Marcit. Amikor hajnalban hazaértem, csend volt. A szobában mama aludt a fotelben, Marci pedig mellette kuporodott össze egy takaróval.

Akkor értettem meg igazán: mindannyian csak túlélni próbálunk ebben az őrült világban. Mama az utolsó erejével is segít nekem; Marci pedig csak szeretetre vágyik.

Másnap leültem mamával beszélgetni:

– Sajnálom, hogy ennyit kérek tőled… De nélküled nem menne.

Mama megszorította a kezem: – Zsófikám, te vagy az unokám anyja. Nem hagyhatlak cserben. De kérlek, próbáljunk meg segítséget kérni valakitől… Talán a szomszéd Ilonka néni is tud néha vigyázni rá.

Elkezdtem keresni más lehetőségeket: beszéltem az óvónőkkel hosszabbításról, megkérdeztem a munkahelyemen ismerősöket. Néha Ilonka néni is átjött egy-egy órára.

A családunkban azonban egyre nagyobb lett a feszültség. Anyám szerint kihasználom mamát; az öcsém szerint mindenkinek magának kell megoldania az életét.

Egy vasárnap délután családi ebédet tartottunk mamánál. Anyám odaszólt nekem:

– Zsófi, gondolkodtál már azon, hogy vidékre költözz? Ott olcsóbb az élet.

– És akkor ki fogja ellátni a betegeket itt Pesten? – kérdeztem vissza keserűen.

– Mindig csak magadra gondolsz! – vágta rá anyám.

Mama közbeszólt: – Elég legyen! Zsófi mindent megtesz Marcival. Én is segítek neki, amíg bírom.

Azóta eltelt fél év. Mama néha panaszkodik a derekára; Marci már megszokta a napirendet vele. Én pedig minden nap hálát adok azért, hogy van még kihez fordulnom.

De minden este ott motoszkál bennem a kérdés: meddig tarthat ez így? Mikor fogy el mama ereje? És vajon egyszer majd megbocsát-e nekem Marci azért, hogy nem lehettem mindig mellette?

Ti mit tennétek a helyemben? Van jogom ennyit kérni attól, akit szeretek?