Málnás linzer, könnyek között – Egy anya vallomása

– Miért nem tudsz egyszer egyedül boldogulni, Anna? – csattant fel anyám hangja a konyhában, miközben a málnalekvárt próbáltam óvatosan a linzer közepébe kanalazni. A kezem remegett, a porcukor szinte havazott a pultra. A februári este sötétje az ablakon túl mintha csak ráerősített volna a bennem kavargó feszültségre.

– Próbálok, anya, de… – kezdtem volna, de már nem hallgatott rám. Mindig is így volt. Gyerekkoromban is, amikor a matek házival küszködtem, vagy amikor az első szerelmi csalódásom után sírtam. Sosem volt elég jó semmi, amit csináltam.

Most, harmincöt évesen, egyedülálló anyaként, ugyanazokat a mondatokat hallottam vissza tőle, amiket ő is az anyjától örökölt. És most itt volt velem az én lányom, Lili, aki csendben ült az asztalnál, és a szívecske alakú linzerkiszúróval játszott.

– Anya, segíthetek? – kérdezte halkan.

A szívem összeszorult. Vajon én is olyan leszek vele, mint anyám velem? Vajon továbbadom a ridegséget, amit én kaptam? Vagy képes vagyok megtörni ezt az ördögi kört?

– Persze, kicsim – mosolyogtam rá erőltetetten. – Gyere, mutatom, hogyan kell szépen rányomni a lekvárt.

Lili keze ügyetlen volt, de lelkes. Egy pillanatra elfelejtettem minden gondomat, ahogy néztem az arcán a koncentrációt. De aztán anyám újra megszólalt:

– Nem lesz ebből semmi. Mindig csak játszotok, aztán megint nekem kell majd rendet rakni.

A hangja úgy vágott belém, mint egy kés. Lili rám nézett, és láttam a szemében a bizonytalanságot. Hirtelen minden múltbéli sérelem visszatért: amikor anyám nem jött el az iskolai ünnepségre; amikor kinevetett a főztöm miatt; amikor azt mondta, sosem leszek elég jó nő, feleség vagy anya.

– Elég! – mondtam ki hangosan, magamat is meglepve. – Most mi sütünk Lilivel. Ha nem tetszik, menj ki a konyhából!

Anyám döbbenten nézett rám. Soha nem beszéltem vele így. Éreztem, ahogy Lili keze megszorítja az enyémet.

– Anna… – kezdte anyám csendesebben. – Csak segíteni akartam.

– Nem kell mindig segíteni – válaszoltam halkan. – Néha csak annyi kellene, hogy elismerd: amit csinálok, az elég jó.

A csend nyomasztó volt. A sütőből lassan édes illat szivárgott ki. Lili közben egy újabb linzert töltött meg lekvárral.

– Anya, szerinted finom lesz? – kérdezte tőlem.

– Biztos vagyok benne – mondtam neki mosolyogva. – Mert együtt csináltuk.

Anyám leült az asztalhoz. Láttam rajta a fáradtságot és azt a kimondatlan bánatot, amit egész életében cipelt magával.

– Tudod – szólalt meg végül –, nekem sosem volt ilyen pillanatom veled. Mindig csak rohantam… dolgoztam… próbáltam mindent jól csinálni. Talán ezért lettem ilyen.

A könnyeim potyogni kezdtek. Lili értetlenül nézett ránk.

– Sajnálom, anya – mondtam halkan. – De én nem akarom ezt továbbadni Lilinek.

Anyám bólintott. Aztán odahajolt hozzánk, és először életemben átölelt minket mindkettőnket.

A linzerek közben megsültek. Együtt szórtuk meg őket porcukorral, Lili nevetett, anyám pedig először mosolygott rám úgy igazán.

Aznap este hárman ültünk le teázni és linzert enni. A múlt sebei nem gyógyultak be teljesen, de valami elkezdődött: egy új recept szerint kezdtük írni a családunk történetét.

Vajon tényleg képesek vagyunk változtatni azon, amit örököltünk? Vagy csak újra és újra ugyanazokat a hibákat sütjük ki más formában?