Majdnem, mint a filmekben – Egy vidéki asszony igaz története

– Hogy nézel ki, Ilona? – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába. A szeme végigfutott a gyűrött ruhámon, a karikás szememen, és a szája sarkában ott bujkált az a jól ismert, lesajnáló mosoly. – Nem csoda, hogy Laci elment.

A mondat úgy vágott belém, mint egy kés. A levegő is megállt bennem. Csak álltam ott, kezemben a szatyorral, amiben két kifli és egy doboz tej volt – ennyire futotta mostanában. A csendet csak a konyhai óra kattogása törte meg.

– Anyu, kérlek… – próbáltam megszólalni, de a hangom elcsuklott.

– Mit kérsz? Hogy ne mondjam ki az igazat? – folytatta. – Az egész falu tudja már. A boltban is összesúgnak mögötted. Azt mondják, biztos te rontottad el.

Nem bírtam tovább. Kirohantam a házból, a kert végébe, ahol a diófa alatt gyerekkoromban annyit hintáztam. Most csak leültem a földre, és hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon. Laci három hete ment el. Egyik este hazajött, ledobta a kulcsait az asztalra, és azt mondta: „Ilona, nem bírom tovább. Szeretek valaki mást.” Aztán összepakolt és elment. Azóta minden nap olyan volt, mintha egy rossz álomban élnék.

A faluban mindenki mindent tud. Vagy legalábbis azt hiszik. A boltban Marika néni úgy nézett rám tegnap is, mintha valami bűnt követtem volna el. A szomszédok már nem köszönnek olyan kedvesen. A templomban is érzem a tekinteteket a hátamon. Mintha én lennék minden baj oka.

A legrosszabb mégis az volt, amikor a lányom, Zsófi hívott fel Budapestről.

– Anya, gyere fel hozzám pár napra! – kérlelte. – Itt senki nem tud semmit Laciról, és legalább nem kell hallgatnod ezeket.

De én nem akartam menekülni. Ez az én falum, az én életem. Itt nőttem fel, itt dolgoztam végig az életemet a varrodában, itt szültem meg Zsófit is.

A magány azonban lassan felemésztett. Esténként csak ültem a konyhában, néztem a régi családi fotókat: Laci mosolyog rajta, Zsófi még kicsi, én meg fiatalabb vagyok és boldogabbnak tűnök. Vajon mikor romlott el minden? Miért nem vettem észre?

Egyik este váratlanul becsöngetett hozzám Kati, a régi barátnőm.

– Ilona, nem bírom nézni, hogy így vagy! – mondta határozottan. – Gyere el velem holnap a piacra! Kell egy kis levegő.

Elmentem vele. A piac zajos volt és színes – mintha egy másik világba csöppentem volna. Kati végigvitt az árusok között, beszélgetett mindenkivel, mintha semmi sem történt volna. Én csak csendben mentem mellette.

Aztán odajött hozzánk János bácsi, aki mindig is kedves volt hozzám.

– Ilonka lányom, ne hagyd magad! – mondta halkan. – Az élet megy tovább. Tudod te azt jól.

Hazafelé menet Kati rám nézett.

– Ilona, te mindig mindenkinek segítettél ebben a faluban. Most hagyd, hogy mi is segítsünk neked!

Ez volt az első alkalom hetek óta, hogy valaki nem vádolt vagy sajnált – csak egyszerűen mellettem állt.

Aznap este elővettem egy üres füzetet és írni kezdtem. Leírtam mindent: Lacival való megismerkedésünket, az első veszekedéseket, Zsófi születését, azt is, amikor először éreztem azt, hogy valami nincs rendben köztünk. Ahogy írtam, mintha egyre könnyebb lett volna minden.

Pár nap múlva Zsófi váratlanul hazajött.

– Anya, beszéljünk! – mondta komolyan. – Nem akarom, hogy így lássalak. Tudom, hogy fáj… de neked is jár boldogság!

– Mit csináljak? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mindenki azt hiszi, én vagyok a hibás…

– És? – nézett rám Zsófi határozottan. – Az ő életük ez? Vagy a tiéd?

A szavai mintha pofonként értek volna. Rájöttem: egész életemben másoknak akartam megfelelni. Anyámnak, Lacinak, a falunak… De soha nem kérdeztem meg magamtól: én mit akarok?

A következő hetekben lassan elkezdtem újra élni. Elmentem Katival kirándulni a közeli erdőbe. Segítettem János bácsinak befőzni a lekvárt. A varrodában is visszavettek pár órára – ugyan kevesebb pénzért, de legalább emberek között lehettem.

Anyám továbbra is kritizált mindenért.

– Nem szégyelled magad? Egy elvált asszony! Mit fognak mondani rólad?

De már nem fájt annyira. Egy este leültem vele szemben.

– Anyu, én így is szeretném élni az életemet. Nem érdekel már mások véleménye.

Először csak nézett rám döbbenten – aztán mintha egy pillanatra meglátta volna bennem azt a nőt, aki már nem fél.

Most itt ülök a diófa alatt újra – de már nem sírok. Nézem az eget és érzem: valami véget ért bennem… de valami új is elkezdődött.

Vajon tényleg csak ennyi lenne az élet? Hogy mások véleménye szerint éljünk? Vagy végre megengedhetjük magunknak azt is, hogy boldogok legyünk?