Ma végre kidobtam a fiamat és a menyemet a lakásomból – Vajon rossz anya vagyok, vagy végre magamat választottam?

– Gábor, Kata, elég volt! – kiáltottam, miközben a kezem remegett az ajtó kilincsén. A hangom visszhangzott a régi pesti lakásban, ahol harminc éve élek. A fiam döbbenten nézett rám, mintha soha nem hallotta volna ezt a hangot tőlem. Kata csak lesütötte a szemét, ahogy mindig, amikor kínos lett a helyzet.

Nem így képzeltem az életem hatvan felett. Azt hittem, majd csend lesz, béke, talán egy kis kertészkedés az erkélyen, vagy egy utazás a Balatonra. Ehelyett minden nap egy újabb harc volt: ki hagyta elöl a mosatlant, ki nem fizette be a villanyszámlát időben, ki hozott haza idegeneket éjjel kettőkor. Gábor és Kata négy éve költöztek vissza hozzám, amikor elvesztették az albérletüket. Akkor azt mondtam magamnak: „Anyaként kötelességem segíteni.” De meddig tart ez a kötelesség?

Az első évben még próbáltam megérteni őket. Fiatalok, nehéz az élet Budapesten, drága minden. De ahogy teltek az évek, egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy szobalány a saját otthonomban. Minden reggel én főztem a kávét, én mostam rájuk, én fizettem az internetet is. Gábor mindig csak annyit mondott: „Anya, most nehéz időszak van. Majd összeszedjük magunkat.” Kata pedig csendben tűrte mindezt, néha egy-egy hálás pillantással jutalmazva.

Aztán jöttek a veszekedések. Egyik este Gábor hangosan csapkodta az ajtót, mert nem talált tiszta pólót. „Nem vagyok már gyerek!” – kiabálta rám. „Akkor miért viselkedsz úgy?” – vágtam vissza. Aznap este sírva feküdtem le. Az apja már rég elhagyott minket – ő legalább nem tett úgy, mintha mindent nekem köszönhetne.

A barátnőim mindig azt mondták: „Erzsike, túl jó vagy hozzájuk!” De én csak legyintettem. Mert hát mit tehet egy anya? Nem hagyhatom az utcán a saját véremet! De közben minden nap egyre jobban elvesztettem önmagam.

Ma reggel történt az utolsó csepp. Felkeltem, hogy kimenjek a fürdőbe, de valaki már megint elhasználta az összes meleg vizet. A mosógép zúgott, de senki nem volt ott. A konyhában üres pizzásdobozok hevertek szanaszét. Megálltam az ablaknál és néztem a szürke háztetőket. „Ez nem lehet az én életem” – gondoltam.

Amikor Gábor hazaért munkából – már ha azt annak lehet nevezni, hogy hetente kétszer elmegy egy futárszolgálathoz –, leültem vele szemben.

– Gábor, beszélnünk kell – kezdtem halkan.
– Most ne, anya, fáradt vagyok – legyintett.
– Nem érdekel! – csattantam fel. – Elég volt! Nem bírom tovább ezt a helyzetet! Ez az én lakásom! Jogom van ahhoz, hogy nyugalomban éljek!

Kata bejött a szobába.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Az történt – mondtam remegő hangon –, hogy szeretném visszakapni az életemet. Szeretném végre azt csinálni, amit én akarok! Nem akarok többé senki szobalánya lenni!

Gábor felpattant.
– Hogy mondhatsz ilyet? Mi lesz velünk?
– Felnőttek vagytok! Oldjátok meg! – sírtam el magam.

A következő órákban csend volt. Kata összepakolt néhány ruhát egy sporttáskába. Gábor csak ült az ágy szélén és bámult maga elé. Amikor elmentek, becsuktam mögöttük az ajtót és ráfordítottam a kulcsot.

A lakás hirtelen üres lett. Olyan csend volt, hogy hallottam a saját lélegzetemet. Leültem a kanapéra és sírtam. Nem tudom meddig ültem ott mozdulatlanul.

Most itt ülök és azon gondolkodom: vajon rossz anya vagyok? Vagy végre magamat választottam? Lehet-e bűntudat nélkül élni akkor is, ha tudom: ez volt az egyetlen út?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig tartozik egy anya önfeladással a gyerekeinek?”