„Ma nagymama leszek” — Egy anya fájdalma és öröme a szülőszobán túl

– Anna, kérlek, hívj fel, amint beértek a kórházba! – kiáltottam utána az ajtóból, miközben a fiam, Gábor, már a lifthez kísérte. Anna csak hátrafordult, és egy fáradt mosolyt küldött felém: – Ne aggódj, anya, minden rendben lesz. Majd szólok. Aztán becsukódott mögöttük az ajtó, és én ott maradtam a csendben. A lakásban minden olyan idegennek tűnt hirtelen. A konyhában még ott voltak a vacsora maradékai, amit együtt ettünk, de már nem volt kedvem elpakolni. Csak ültem az asztalnál, és hallgattam a hűtő zümmögését.

Az órára néztem: éjfél múlt tíz perccel. Anna első gyermeke születik ma éjjel. Az én első unokám. Azt hittem, ez lesz életem legboldogabb napja. De valami furcsa szorítást éreztem a mellkasomban. Vajon miért nem engedte meg Anna, hogy vele menjek? Miért csak Gábor lehet ott mellette? Hiszen én is ott voltam, amikor ő megszületett…

A telefonomat szorongattam, hátha csörög. De csak néma maradt. Próbáltam visszaemlékezni arra az éjszakára, amikor Annát világra hoztam a Szent Imre Kórházban. Anyám akkor velem volt végig. Fogta a kezemet, simogatta a homlokomat. Most én miért nem lehetek ott Annával?

Hirtelen elöntött a harag. Hogy lehet ilyen hálátlan? Hogy felejthette el mindazt, amit érte tettem? Hányszor virrasztottam mellette betegágyánál, hányszor sírtam vele együtt szerelmi csalódások után? Most pedig kizár az életének legfontosabb pillanatából.

Felálltam, és dühösen elkezdtem mosogatni. A víz csobogása elnyomta a gondolataimat egy darabig. De aztán újra előtörtek az emlékek: Anna első lépései a parkban, amikor először ment iskolába kézen fogva velem, amikor először mondta: „Anya, hagyj egyedül!” Akkor is fájt, de most ezerszer jobban.

Aztán eszembe jutott az utolsó veszekedésünk. Egy hete volt, amikor Anna közölte: „Anya, kérlek, ne szólj bele mindenbe! Ez most az én családom.” Akkor csak legyintettem rá, de most minden szó élesebben csengett vissza.

A telefonom végre rezgett. Gábor írt: „Minden rendben. Még várunk.” Ennyi. Semmi több. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek.

Az ablakhoz mentem, néztem a sötét utcát. A szomszéd házban is világított még egy ablak – talán ott is valaki virraszt egy szerettéért. Vajon más anyák is így érzik magukat ilyenkor? Vajon másoknak is ilyen nehéz elengedni?

Hajnali háromkor újabb üzenet: „Megszületett! Mindenki jól van.” Egy fénykép is jött: Anna fáradtan mosolyog, karjában egy aprócska baba. A könnyeim potyogtak – örömből vagy bánatból, magam sem tudtam.

Reggel Anna felhívott. – Anya, minden rendben van – mondta halkan. – Kislány lett. Sára. – Gratuláltam neki, de a hangom remegett.

– Mikor mehetek be hozzátok? – kérdeztem.
– Majd szólunk – felelte gyorsan. – Most pihenni szeretnék.

Letettem a telefont, és úgy éreztem magam, mint egy idegen. Mintha már nem lenne rám szükségük. Mintha valami véget ért volna.

Két nap múlva végre bemehettem hozzájuk a kórházba. Anna fáradt volt és távolságtartó. Sára gyönyörű volt – pici kezecskéje az ujjamra kulcsolódott. De Anna alig nézett rám.

– Anya, kérlek… most ne adj tanácsokat – mondta halkan, amikor megpróbáltam segíteni neki szoptatni.
– Csak segíteni akartam… – suttogtam.
– Tudom – felelte –, de most hadd csináljam magam.

Hazafelé menet sírtam a villamoson. Az emberek bámultak rám, de nem törődtem velük. Otthon órákig ültem a fotelben Sára fényképével a kezemben.

A következő hetekben ritkán hívtak át magukhoz. Ha mentem is, mindig csak rövid időre maradhattam. Anna türelmetlen volt velem; Gábor próbált kedves lenni, de láttam rajta is a feszültséget.

Egy este Anna felhívott: – Anya, kérlek… ne gyere át minden nap! Fáradt vagyok… és szeretném kipróbálni magam egyedül is.

Akkor értettem meg igazán: már nem vagyok főszereplő az életében. Már nem én vagyok a biztos pont – most ő az anyuka.

Azóta próbálok új életet kezdeni. Eljárok sétálni a Margitszigetre, találkozom régi barátnőkkel. De minden este megnézem Sára fényképét, és várom az üzenetet Annától.

Néha azon gondolkodom: vajon hol van az a határvonal? Meddig tart az anyai szeretet? Mikor kell elengedni azt, akit egész életedben óvtál?

Ti hogy érzitek? Lehet valaha igazán elengedni a gyermekünket? Vagy örökké ott marad bennünk az aggódás és a vágyódás?