Láttam a sógoromat egy másik nővel, de hallgattam – most mindenki engem hibáztat a családi tragédiáért

– Nem mondhatod el, Anna! – suttogtam magamnak, miközben remegő kézzel kapaszkodtam a villamos kapaszkodójába. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni a mellkasomból. Még mindig előttem volt a kép: Gábor, a sógorom, ahogy egy ismeretlen nővel nevetgél egy kávézó teraszán, majd megfogja a kezét, és megcsókolja. Aztán eltűnnek a tömegben, mintha semmi sem történt volna.

Aznap este nem aludtam. A plafont bámultam, és próbáltam eldönteni, mit tegyek. A nővérem, Eszter, már hat hónapos terhes volt. Olyan boldog volt, hogy végre sikerült teherbe esnie, annyi év próbálkozás után. Láttam rajta az örömöt, ahogy simogatja a hasát, és arról beszél, milyen lesz majd az életük hármasban. Hogy mondhattam volna el neki, hogy Gábor talán már nem is akar ott lenni velük?

Másnap reggel Eszter rám mosolygott, amikor beugrottam hozzájuk egy adag friss pogácsával. – Anna, annyira jó, hogy vagy nekem – mondta, miközben leültünk a konyhaasztalhoz. – Tudod, Gábor mostanában olyan figyelmes… Tegnap is virágot hozott.

Majdnem elsírtam magam. Gábor rám nézett, és mintha tudta volna, hogy láttam őt. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk; az ő szemében félelem volt, az enyémben harag és kétségbeesés.

Hetekig cipeltem magamban a titkot. Minden alkalommal, amikor Eszter boldogan mesélt a babáról vagy Gáborról, egyre jobban fojtogatott a bűntudat. Anyánk is gyakran jött át segíteni: – Olyan szerencsések vagytok – mondta mindig –, ilyen összetartó család kevés van.

Aztán egy este minden összeomlott. Eszter sírva hívott fel: – Anna, Gábor elköltözött! Azt mondta, már nem szeret… Nem értem! Mit csináltam rosszul?

Ott ültem mellette egész éjjel. Próbáltam vigasztalni, de közben belül marcangolt a lelkiismeret-furdalás. Tudtam az igazságot, de nem mondhattam el neki – most már késő volt.

A családunkban kitört a káosz. Anyánk engem hibáztatott: – Te mindig mindent tudsz! Miért nem szóltál? Talán megmenthettük volna ezt a házasságot! Apám csak csendben nézett rám; sosem volt bőbeszédű, de most mintha még jobban elfordult volna tőlem.

A legrosszabb azonban Eszter tekintete volt. Amikor végül bevallottam neki mindent – hogy láttam Gábort azzal a nővel –, csak ennyit mondott: – Miért nem szóltál? Talán ha tudom, máshogy döntök… Most már sosem tudom meg.

A baba megszületett, de Eszterből eltűnt az öröm. Egyedül maradt egy kisgyerekkel és összetört szívvel. Én pedig nap mint nap azon gondolkodom: vajon helyesen döntöttem-e? Megvédtem őt a fájdalomtól – vagy éppen én okoztam neki a legnagyobbat?

Azóta sem beszélünk úgy egymással, mint régen. A családi ebédeken feszültség ül az asztalnál; mindenki engem néz vádlón. Néha azt kívánom, bárcsak visszaforgathatnám az időt.

Egyik este Eszter ajtajában álltam, kezemben egy kis plüssmackóval. – Sajnálom – suttogtam –, csak jót akartam…

Nem válaszolt. Csak becsukta az ajtót.

Most itt ülök a sötét szobában, és újra meg újra felteszem magamnak a kérdést: Vajon tényleg jobb néha hallgatni? Vagy az igazság mindig felszabadít – még ha fáj is?

Ti mit tettetek volna a helyemben?