Láthatatlan szál: Barátságom próbája az anyaság árnyékában

– Dóra, kérlek, csak öt percet! – könyörögtem, miközben ő a kiságy fölé hajolt, hogy megnyugtassa síró kisfiát. A lakásban terjengő pelenkaszag és a babakacajok valaha otthonosnak tűntek, most azonban idegenül hatottak rám. Dóra rám sem nézett, csak halkan dúdolt tovább, mintha ott sem lennék.

Azt hiszem, ekkor értettem meg igazán: valami végleg megváltozott köztünk. Régen minden péntek este együtt ültünk a Margit-szigeten, beszélgettünk az élet nagy dolgairól, terveztük a jövőt. Most pedig úgy éreztem magam, mint egy betolakodó egy idegen világban.

– Most nem tudok beszélgetni, Zsófi – suttogta végül Dóra, miközben a kis Áron végre elaludt. – Egyszerűen nincs energiám semmire. Ne haragudj.

Nem haragudtam. Inkább fájt. Fájt, hogy elveszítem azt az embert, akihez mindig fordulhattam. Hazafelé a villamoson bámultam ki az ablakon, és próbáltam visszaemlékezni arra a napra, amikor Dóra először mondta el nekem, hogy babát vár. Akkor még együtt örültünk, együtt sírtunk örömünkben. Most viszont úgy éreztem, mintha egy láthatatlan fal nőtt volna közénk.

Az anyaság mindent elvett tőle – vagy csak én érzem így? Dóra már nem beszélt velem a terveiről, nem kérdezte meg, hogy mi van velem. Minden gondolata Áron körül forgott. Próbáltam megérteni őt, de egyre inkább úgy éreztem, hogy elveszítem önmagam is ebben a folyamatban.

Egy este felhívtam anyukámat.
– Anya, szerinted normális ez? Hogy valaki ennyire megváltozik egy gyerek miatt?
– Zsófikám, az anyaság mindent felforgat – válaszolta halkan. – De ne add fel! Ha igazán fontos nektek ez a barátság, akkor túlélitek ezt is.

De hogyan? Amikor Dóra már nem is keresett. Én hívtam fel őt mindig, én mentem hozzá látogatóba. Egyik nap aztán elhatároztam: nem keresem többet. Meglátjuk, hiányzom-e neki egyáltalán.

Hetek teltek el. A telefon néma maradt. A Facebookon csak babafotók jelentek meg tőle – mosolygó Áron, Dóra fáradt arca a háttérben. Egyre mélyebb lett bennem az űr.

Egyik este azonban váratlanul csörgött a telefonom.
– Zsófi? – Dóra hangja remegett. – Szükségem van rád.

Azonnal rohantam hozzá. Az ajtóban állva láttam: Dóra szeme karikás, haja kócos volt, arca sápadt.
– Nem bírom tovább – zokogta. – Mindenki azt mondja, hogy boldognak kell lennem, de én csak fáradt vagyok és magányos. Senki nem érti meg…

Átöleltem őt. Hosszú percekig csak sírtunk együtt.
– Sajnálom, hogy eltoltalak magamtól – mondta végül halkan. – De olyan nehéz minden…
– Tudom – válaszoltam. – De én itt vagyok neked. Akkor is, ha néha eltűnsz.

Aznap este sokáig beszélgettünk. Dóra elmesélte, mennyire fél attól, hogy rossz anya lesz; hogy elveszítette önmagát; hogy néha irigyli azokat, akik még szabadok lehetnek. Én pedig elmondtam neki, mennyire hiányzik nekem az a régi barátságunk.

– Szerinted visszakaphatjuk még? – kérdezte Dóra halkan.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – De talán újraépíthetjük valami másból.

Azóta lassan tanuljuk egymást újra. Már nem várom el tőle, hogy minden péntek este velem legyen; ő sem várja el tőlem, hogy mindent értsek az anyaságról. Néha még mindig fáj a veszteség érzése – de most már tudom: a barátság is változik, ahogy mi magunk is változunk.

Vajon hányan éreztétek már úgy, hogy elveszítitek a legjobb barátotokat egy új életszakasz miatt? Lehet-e újraépíteni egy régi köteléket úgy, hogy közben mindketten más emberek lettünk?