Láthatatlan sebek: Az életem a szüleim kezében

– Már megint késel, Gergő! – csattant fel anya hangja a nappaliból, ahogy az ajtóban álltam, kezemben a kulcsommal. A szívem összeszorult; harminc évesen is ugyanazt a gyomorszorító érzést éreztem, mint amikor kisgyerekként elkéstem az iskolából.

– Bocsánat, csak… – kezdtem volna magyarázkodni, de apám már rám sem nézett, csak a tévét bámulta, mintha ott keresné a választ minden családi problémánkra.

– Mindig csak kifogások – morogta anya, miközben a vasalt ingemet az asztalra dobta. – Ha legalább egyszer időben indulnál el az állásinterjúra, talán végre lenne rendes munkád.

Azt hittem, ha lediplomázom közgazdaságtanból, büszkék lesznek rám. De ők mindig többet akartak. Jobb állást, nagyobb fizetést, komolyabb kapcsolatot. A saját álmaim – hogy egyszer festő legyek, vagy legalább egy kis galériában dolgozzak – sosem kerültek szóba.

A családi ebédeken mindig ugyanaz a téma: „Mikor lesz már unokánk?” – kérdezte nagymama minden vasárnap, miközben a húslevest szedte. A nővérem, Dóra, már két gyereket nevel és egy ügyvéddel él Budaörsön. Ő az aranygyerek. Én meg… én csak próbálok túlélni ebben a családban.

Egyik este, amikor hazaértem egy sikertelen állásinterjú után, apa az asztalnál ült, előtte egy üveg borral. Szótlanul töltött magának és nekem is.

– Tudod, Gergő – kezdte halkan –, én a te korodban már két éve dolgoztam a gyárban. Nem voltak ilyen problémáim.

– Neked nem volt választásod – vágtam vissza dühösen. – Nekem sem hagytatok.

Apa csak nézett rám, mintha nem értené, miről beszélek. Anya a konyhában pakolta a mosogatógépet, de hallotta minden szavunkat.

– Mi csak jót akarunk neked – mondta halkan. – Nem akarjuk, hogy úgy járj, mint mi.

De én nem akartam úgy járni, mint ők. Nem akartam minden nap ugyanazt az életet élni, ugyanazokat a hibákat elkövetni. De hogyan mondjam el nekik, hogy én más vagyok?

Egyik éjjel nem tudtam aludni. Felkeltem, és leültem a nappaliban lévő zongorához. Gyerekkoromban szerettem játszani rajta, de anya mindig azt mondta: „A zene szép hobbi, de abból nem lehet megélni.” Most is csak halkan ütögettem a billentyűket, nehogy felébredjenek.

Másnap reggel anya megtalált egy festményemet a szobámban. Egy régi balatoni nyaralás emlékét festettem meg – azt az egyetlen nyarat, amikor boldognak éreztem magam.

– Ez szép – mondta meglepően lágy hangon. – Miért nem mutattad meg eddig?

– Mert sosem volt rá időm… vagy bátorságom – feleltem halkan.

Aznap este Dóra is átjött a gyerekekkel. A nappaliban ülve hallgattam őket: Dóra arról mesélt anyának, mennyire nehéz összeegyeztetni a munkát és a családot. Anyám büszkén simogatta meg az unokák fejét.

– Gergő is szeretne már családot – szólalt meg hirtelen anya.

– Nem biztos – mondtam ki hangosan. Mindenki rám nézett.

– Hogy érted ezt? – kérdezte Dóra meglepetten.

– Talán előbb magamat kellene megtalálnom – suttogtam.

A csend nyomasztó volt. Apa felállt az asztaltól.

– Ha nem akarsz olyan életet élni, mint mi, akkor menj! Próbáld ki magad! De ne várd el tőlünk, hogy támogassunk ebben az ostobaságban!

A szívem hevesen vert. Először éreztem azt, hogy talán tényleg mennem kellene. De hova? És miből?

Aznap éjjel összepakoltam néhány ruhát és a festményeimet. Hajnalban indultam el albérletet keresni Budapesten. Az első napok nehezek voltak: kevés pénzem volt, és minden este azon gondolkodtam, vajon helyesen döntöttem-e.

Egy kis galériában kaptam munkát a belvárosban. Nem fizettek sokat, de minden nap festmények között lehettem. Lassan új barátokat szereztem; olyanokat, akik elfogadták azt is, ha csendes vagyok vagy ha órákig csak nézem a képeket.

Anyám néha felhívott: „Mikor jössz haza? Hiányzol.” De sosem mondta ki igazán, hogy büszke lenne rám.

Egy év telt el így. Egyik nap meghívtam őket a galériába; kiállításom nyílt néhány balatoni festményemből. Anya könnyes szemmel nézte végig a képeket.

– Nem tudtam… hogy ennyire tehetséges vagy – suttogta.

Apa csak bólintott. Nem mondott semmit, de láttam rajta: talán most először elfogadja azt az embert, aki vagyok.

Most itt ülök a Duna-parton egy padon, nézem az esti fényeket és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még mindig mások elvárásai szerint? Hányan mernek végül kilépni ebből az árnyékból?

Lehet valaha igazán önmagunkat választani anélkül, hogy elveszítenénk mindent? Vagy épp akkor találjuk meg magunkat igazán?