Lányom, a törékeny ruhában: szépség és titkok a magyar vidéki élet viharaiban

– Nem! Nem fogom elviselni, hogy hazudtál nekem! – kiáltottam, miközben a porcelán csésze remegett a kezemben. A konyhaasztalnál ültem, előttem anyám, Ilona, aki mindig olyan erősnek tűnt, most mégis megtörtnek látszott. Az ablakon túl a májusi eső kopogott, mintha csak a könnyeimet akarta volna elrejteni.

– Zsuzsi, kislányom… – kezdte halkan. – Nem akartam neked fájdalmat okozni. Csak azt akartam, hogy boldog légy.

De hogyan lehettem volna boldog, amikor egész életem egy hazugságra épült? Gyerekkoromban mindig azt mondták, hogy apám meghalt egy balesetben. Soha nem beszéltek róla többet. Anyám egyedül nevelt fel a Borsod megyei kis faluban, ahol mindenki mindent tudni vélt mindenkiről. A szomszédok suttogása, a kíváncsi tekintetek – ezek között nőttem fel. De anyám mindig mellettem állt, minden reggel friss kenyeret sütött, és azt mondta: „Te vagy az én mindenem.”

Aztán jött Gábor. A faluba új agronómusként érkezett, magas volt és sötét szemű, olyan férfi, akire minden lány vágyott. Én is gyorsan beleszerettem. Anyám először örült neki – végre valaki, aki mellettem állhat. De ahogy közeledett az esküvőnk napja, egyre feszültebb lett. Egyik este, amikor a templomkertben sétáltunk Gáborral, megállt és rám nézett:

– Zsuzsi, biztos vagy benne? – kérdezte halkan.

– Miért ne lennék? – csodálkoztam.

– Csak… néha úgy érzem, mintha valamit titkolnál előlem.

Akkor még nem értettem, mire gondol. De az esküvőnk után minden megváltozott. Gábor egyre többet járt el otthonról, néha napokra eltűnt. Azt mondta, a munkája miatt kell mennie Miskolcra vagy Debrecenbe. De egy este váratlanul egy idegen nő jelent meg az ajtónkban egy kisfiúval.

– Gábor! – kiáltotta a nő. – Itt van a fiad! Most te jössz!

A föld megnyílt alattam. Kiderült, hogy Gábornak már volt egy családja, akiről soha nem beszélt nekem. Az egész falu másnap erről beszélt. Anyám próbált vigasztalni:

– Zsuzsi, mindenki hibázik. Adj neki még egy esélyt!

De én nem tudtam megbocsátani. Összepakoltam a ruháimat és visszaköltöztem anyámhoz. A szomszédok persze rögtön tudni vélték az igazságot:

– Látod, Ilona lánya sem bírta sokáig! – suttogták a boltban.

Anyám minden reggel csendben főzte a kávét, de láttam rajta, hogy összetört. Egy este kiborultam:

– Miért nem mondtad el nekem soha az igazat apámról? Miért kellett mindig mindent eltitkolni?

Anyám csak sírt.

– Mert féltem! Féltem attól, hogy ha megtudod az igazat, még jobban összetörsz. Apád nem halt meg balesetben… Elhagyott minket egy másik nő miatt.

A világom darabokra hullott. Egész életemben azt hittem, hogy különleges vagyok – hogy anyám szeretete mindent pótolhat. De most rájöttem: én is csak egy vagyok a sok közül, akit elhagytak.

Az évek teltek-múltak. Próbáltam új életet kezdeni Budapesten – albérletben laktam, dolgoztam egy könyvelőirodában, de sosem éreztem magam otthon. Minden hétvégén hazautaztam anyámhoz, aki egyre gyengébb lett. Egyik nap az orvos közölte: daganatos betegsége van.

– Zsuzsi… ne haragudj rám! – suttogta anyám a kórházi ágyon.

– Nem haragszom – sírtam mellette –, csak félek nélküled.

Két évig ápoltam őt otthon. Mindent megtettem érte: főztem, takarítottam, olvastam neki esténként régi magyar regényeket. A faluban újra elkezdtek beszélni:

– Látod? Mégiscsak jó lánya van Ilonának!

De engem már nem érdekelt mások véleménye. Amikor anyám meghalt, úgy éreztem: teljesen egyedül maradtam a világban.

Gábor időközben újra megnősült – a felesége féltékeny volt rám, amikor néha összefutottunk a boltban vagy a buszmegállóban.

Egy téli estén azonban Gábor becsöngetett hozzám.

– Zsuzsi… beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

Leültünk a kandalló elé. Hosszú percekig csak néztük egymást.

– Sajnálom mindazt, amit tettem veled – mondta végül.

– Már mindegy – feleltem fáradtan. – Az élet megy tovább.

De abban az este valami megváltozott bennem. Rájöttem: nem lehet örökké haragban élni sem másokkal, sem önmagunkkal.

Azóta is itt élek ebben a kis faluban. Néha elgondolkodom: vajon jobb lett volna-e máshogy dönteni? Ha anyám őszintébb lett volna velem? Ha én megbocsátottam volna Gábornak?

De talán az élet pont attól szép és fájdalmas egyszerre, hogy sosem tudhatjuk biztosan: mi lett volna, ha…

Ti mit gondoltok? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?