Kutyák és unokák között: Amikor a szeretet választás elé állít

– Anyu, ezt most komolyan gondolod? – hallottam meg Judit hangját a konyhaajtóból, miközben a kutyatápot öntöttem a tálakba. A hangja remegett, és már tudtam, hogy baj van.

– Mit gondolok komolyan, kicsim? – kérdeztem, de már éreztem, hogy a gyomrom összeszorul.

– Hogy a kutyáidnak főzöl csirkemellet, miközben a gyerekeimnek nincs otthon egy darab gyümölcs sem! – csattant fel. A szavai úgy vágtak belém, mintha pofon vágtak volna.

Ott álltam a konyhában, kezemben a tálakkal, körülöttem a két vizsla, Bandi és Lili, akik izgatottan várták a vacsorát. Judit arca vörös volt a dühtől, és mögötte ott állt Gábor fiam is, lehajtott fejjel.

– Judit, én… – kezdtem volna magyarázni, de nem hagyta.

– Mindig csak a kutyák! Minden pénzedet rájuk költöd. Az unokáidnak meg nem jut semmi! – kiabálta.

A szívem összeszorult. Az elmúlt években tényleg sokat költöttem Bandira és Lilire: orvosi vizsgálatok, prémium táp, játékok. Ők voltak a tárasaim, amikor özvegy lettem. A gyerekeim felnőttek, elköltöztek, ritkán látogattak. A kutyák viszont mindig ott voltak velem.

De Judit szavai most úgy ütöttek szíven, mint még soha semmi. Tényleg elhanyagoltam volna az unokáimat? Tényleg jobban szeretem a kutyáimat, mint őket?

Aznap este nem tudtam aludni. Forgolódtam az ágyban, hallgattam Bandi horkolását a sarokban, és visszhangzottak bennem Judit mondatai. Eszembe jutottak az ünnepek, amikor nálam voltak az unokák, és én inkább a kutyákkal játszottam az udvaron, mintsem hogy velük társasjátékozzak. Eszembe jutottak azok a pillanatok is, amikor Gáborék kértek egy kis segítséget – néha pénzt, néha csak egy kis odafigyelést –, de én azt mondtam: „Most nem érek rá, Lilit viszem orvoshoz.”

Másnap reggel Gábor hívott.

– Anya, beszélhetnénk? – kérdezte halkan.

– Persze, gyere át – mondtam remegő hangon.

Leültünk a konyhában. Bandi és Lili csendben figyeltek minket.

– Tudod, anyu – kezdte Gábor –, mi nem haragszunk rád. Csak… néha úgy érezzük, mintha fontosabbak lennének neked a kutyák, mint mi vagy az unokák.

– Ez nem igaz! – vágtam rá azonnal. – Ti vagytok a legfontosabbak!

– Akkor miért nem jössz át soha? Miért nem hívod fel Annát vagy Petit? Miért nem kérdezed meg tőlük, hogy vannak?

Nem tudtam mit mondani. Az igazság az volt, hogy féltem. Féltem attól, hogy már nincs rám szükségük. Hogy csak teher vagyok nekik. A kutyák viszont mindig örültek nekem.

– Próbálok változtatni – suttogtam végül.

Gábor bólintott.

Aznap délután elmentem a piacra. Vettem almát, narancsot, egy kis csokit is az unokáknak. Amikor becsöngettem hozzájuk, Anna nyitott ajtót.

– Mama! – kiáltotta boldogan.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Leültem velük játszani, beszélgetni. Közben persze eszembe jutottak Bandiék otthon – vajon hiányzom nekik? –, de próbáltam teljesen jelen lenni.

Este Judit odajött hozzám.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.

– Sajnálom, ha megbántottalak – válaszoltam.

– Csak azt szeretném, ha tudnád: mi is fontosak vagyunk neked – mondta könnyes szemmel.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: lehet-e kétfelé osztani a szeretetet? Lehet-e ugyanúgy szeretni az állatokat és az embereket? Vagy mindig választani kell?

Azóta próbálok egyensúlyt találni. Minden héten meglátogatom az unokákat, de Bandiékat sem hanyagolom el. Néha még együtt is sétálunk mindannyian a parkban: gyerekek és kutyák egymás mellett.

De néha még mindig félek: vajon jól csinálom? Vajon lehet egyszerre jó nagymama és jó gazdi is lenni?

Ti mit gondoltok? Lehet igazán jól szeretni egyszerre családot és állatokat is? Vagy tényleg választani kell?