Kulcsok, amelyek nem nyitnak ajtót: Egy örökség, egy család, és az otthon elvesztése

– Megint odaadtad a kulcsot a lakáshoz Annának? – csattant fel Éva néni hangja, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a nagymamám régi sálját szorongattam. A levendula illata még mindig ott lebegett a levegőben, de már nem nyugtatott meg. – Ez az én lakásom is, Zsófi! Az anyád és az én nővérem együtt vették! – folytatta, mintha nem is várná el a válaszomat.

Nem volt erőm újabb veszekedéshez. Amióta elvesztettem a szüleimet, az öcsémet és a nagymamámat, csak én maradtam – Zsófi, harmincnégy évesen, gyerek nélkül, férj nélkül, túl sok kulccsal a zsebemben és túl sok sebbel a szívemben. A lakások, házak, mind-mind inkább teher voltak, mint áldás. Minden szoba, minden bútor emlékeztetett rájuk: az öcsém nevetése, amikor PlayStation-özött a nappaliban; anyám kávéja a konyhában; nagymamám esti imája. Most ezek a helyek csatatérré váltak.

A szüleim válása után minden bonyolultabb lett. Anyám Budapesten maradt, apám elköltözött Debrecenbe. Az öcsém, Marci tavaly halt meg autóbalesetben, amikor a Balatonra tartott. Nagymama néhány hónappal később halt bele a bánatba. Én maradtam – Zsófi –, egyedül.

– Zsófi, tudod jól, hogy a nagymamád azt akarta volna, hogy együtt maradjunk! – mondogatta Éva néni, miközben hozta be a saját holmijait a Bartók Béla úti lakásba. Nem zavarta, hogy már ott élek – úgy viselkedett, mintha az övé lenne minden. Az unokatestvérem, Gergő hétvégente jött át a haverjaival, cigiztek az erkélyen és üres sörösdobozokat hagytak mindenhol. Egyszer rajtakaptam őket, ahogy meccset néznek az én tévémen, miközben én bevásárlószatyrokkal álltam az ajtóban.

– Zsófi, miért vagy ilyen komoly? Ez a mi lakásunk is! – nevetett Gergő, barátai bólogattak mellé.

Debrecenben még rosszabb volt a helyzet. Apám új életet kezdett Katalinnal, aki sosem fogadott el engem. Amikor apám tavaly nyáron szívrohamban meghalt, Katalin rögtön beköltöztette a bátyját, Lászlót a lakásba. – Zsófi, Lászlónak nincs hová mennie. Apád is ezt akarná – mondta hidegen telefonon.

Próbáltam ésszerű lenni. Nem akartam az lenni, aki szétszakítja a családot az örökség miatt. De akárhányszor bementem valamelyik lakásba vagy házba – Budapesten, Debrecenben vagy a kis balatonfüredi nyaralóba –, mindig idegenek fogadtak: más emberek holmijai és az érzés, hogy betolakodó vagyok a saját életemben.

Egy este leültem a barátnőmmel, Katával egy kávézóban az Astoriánál.
– Zsófi, határokat kell húznod. Ez nem normális! – mondta határozottan.
– De Kata… ők az én családom. Ha kirakom őket, teljesen egyedül maradok.
Kata szomorúan nézett rám: – Nem vagy egyedül, ha magad mellett állsz. Amit ők csinálnak, az nem szeretet és nem család. Ez kapzsiság.

Aznap éjjel nem tudtam aludni. Kata szavai visszhangoztak bennem és gyerekkori képek villantak fel: balatoni nyarak apával; téli szünetek nagymamánál; Marci nevetése, ahogy csúfolja a pesti akcentusomat.

A következő hetekben próbáltam beszélni Éva nénivel és Katalinnal is. Éva nénivel leültünk a konyhaasztalhoz.
– Éva néni, kérlek… ez így nem mehet tovább. Nem bírom nézni, ahogy Gergő bulit csinál minden hétvégén. Ez nem kollégium!
Éva néni félrenézett: – Mindig is érzékeny voltál. Tudod jól, hogy Gergőnek nincs más lehetősége. Anyád is beengedte volna!
– Anyám azt akarta volna, hogy mindenkinek legyen nyugalma! – először emeltem fel a hangomat hosszú idő után.

Debrecenben Katalinnal próbáltam beszélni:
– Katalin, László nem élhet itt tovább ingyen vagy megbeszélés nélkül. Ez az én lakásom is!
Katalin úgy nézett rám, mintha elvettem volna tőle az utolsó reményét:
– Apád forogna a sírjában, ha látná, hogyan bánsz a családjával!

A beszélgetések után csak még rosszabbul éreztem magam – napokig gyötört a bűntudat. Elkezdtem kerülni a saját lakásaimat; barátoknál aludtam vagy albérletben húztam meg magam csak azért, hogy ne kelljen néznem: hogyan lesznek idegenek az otthonaimból.

Egy nap ügyvédtől kaptam levelet – valamelyik rokon indította el az örökség megosztását. Összeszorult a szívem félelemtől és szomorúságtól. Tényleg idáig jutottunk?

A bíróságon mindenki mereven ült: Éva néni az ügyvédjével; Katalin Lászlóval, aki idegesen dobolt az asztal alatt. Mindenki engem nézett – mintha én lennék minden családi szerencsétlenség oka.

– Zsófia asszony – kérdezte a bíró –, kíván mondani valamit az ítélet előtt?
Mély levegőt vettem:
– Csak annyit szeretnék mondani: odaadnék minden lakást és házat azért cserébe, hogy visszakaphassam a családomat. De ha már nem lehet visszahozni azt, ami igazán fontos volt nekem, legalább azt kérem: védjék meg azt a kevés méltóságot, ami még maradt bennem. Ezek nem csak falak – ezek emlékek, amiket nap mint nap tönkretesznek.
A könnyeim végigfolytak az arcomon.

A tárgyalás után elmentem nagymamám sírjához Farkasréten. Leültem mellé és suttogtam:
– Bocsáss meg nagyi, hogy nem tudtam megőrizni az otthonunkat. Talán sosem volt hely maga az otthon… hanem azok az emberek voltak otthonunk, akiket szerettünk… és ők már nincsenek.

Néha elgondolkodom: jobb-e sok lakással élni család nélkül vagy egy apró szobában szeretettel? Ti mit gondoltok – lehet-e otthon ott, ahol már csak harc van? Vajon tényleg csak falak maradnak utána?