Köztem és az ő múltja között – Egy gyermek, akit nem tudott szeretni

– Miért nem tudsz végre rendesen viselkedni, Zsófi? – csattant fel Gábor, miközben a villa hangosan koppant a tányéron. Az egész asztal megfagyott. Zsófi, a férjem előző házasságából született kislánya, csak lehajtotta a fejét. Az anyósom, Ilona néni, szúrós tekintettel nézett rám, mintha mindenért én lennék a hibás.

A szívem összeszorult. Tudtam, hogy Zsófi csak azért volt csendes és visszahúzódó, mert sosem érezte magát igazán otthon ebben a házban. Gábor mindig távolságtartó volt vele, mintha a lány létezése is emlékeztetné őt egy régi hibára. Én pedig, mint egy kívülálló, próbáltam hidat építeni közöttük – de minden próbálkozásom kudarcba fulladt.

– Gábor, kérlek… – kezdtem halkan, de ő már felállt az asztaltól.

– Elegem van ebből! – mondta, és kiviharzott a konyhából.

Ilona néni sóhajtott egyet, majd hozzám fordult:

– Réka, te vagy az asszony ebben a házban. Neked kell rendet tenni. Nem lehet mindig mindent ráhagyni arra a gyerekre.

A szavaiban ott bujkált a vád: én vagyok a hibás, amiért Zsófi nem illeszkedik be. De hogyan várhatnám el tőle, hogy jól érezze magát ott, ahol az apja rideg és az apai nagymama sosem fogadja el?

Miután Ilona néni is elment, leültem Zsófi mellé. A kislány szeme vörös volt a visszafojtott könnyektől.

– Sajnálom, hogy apa kiabált – mondtam neki halkan.

– Nem baj – suttogta. – Úgyis mindig haragszik rám.

Ezek a szavak úgy hasítottak belém, mintha engem vádolna. Pedig tudtam: Gábor nem tudja szeretni ezt a gyereket. Talán soha nem is akarta igazán. Az első felesége elhagyta őt, és Zsófit is magával vitte. Amikor visszaköltözött hozzánk, Gábor csak kötelességből fogadta be – de sosem nyílt meg felé igazán.

Az éjszaka csendjében sokszor hallottam Zsófit sírni a szobájában. Ilyenkor odamentem hozzá, megsimogattam a haját, és próbáltam megnyugtatni. De minden ölelésben ott volt az érzés: nem vagyok az anyja. Csak egy idegen nő vagyok számára, aki próbálja pótolni azt, amit az apja nem ad meg neki.

A családi konfliktusok egyre mélyültek. Gábor egyre többet dolgozott, késő estig maradt bent az irodában. Ha hazajött is, csak morogva szólt hozzánk. Ilona néni pedig minden nap felhívott telefonon:

– Réka, ne hagyd elkanászodni azt a gyereket! Gábor is szenved miatta!

De ki szenvedett igazán? Zsófi? Én? Vagy mindannyian?

Egyik este Zsófi odajött hozzám vacsora után.

– Réka néni… te szeretsz engem? – kérdezte halkan.

A kérdés meglepett. Egy pillanatra nem tudtam mit mondani.

– Igen, Zsófi – feleltem végül. – Nagyon szeretlek.

– Akkor miért nem szereti apa is? – nézett rám könnyes szemmel.

Nem tudtam válaszolni. Csak átöleltem őt, és magamban imádkoztam, hogy egyszer Gábor is meglássa benne azt a csodát, amit én látok.

A következő hetekben próbáltam beszélni Gáborral.

– Nem lehet így tovább – mondtam neki egy este. – Zsófi szenved. Érzi, hogy nem fogadod el.

– Nem tudok mit kezdeni vele! – vágott vissza ingerülten. – Nem az én hibám, hogy így alakult minden!

– De most már itt van velünk! A te lányod! – kiáltottam rá először azóta, hogy együtt vagyunk.

Gábor csak megrázta a fejét és becsapta maga mögött az ajtót.

Az anyósom másnap még keményebb volt:

– Réka, ha nem tudsz rendet tenni ebben a családban, akkor majd én megoldom!

Fenyegetés volt ez vagy ígéret? Nem tudtam eldönteni. De azt igen: ha nem teszek valamit, Zsófi teljesen összetörik ebben a házban.

Egyik délután Zsófi eltűnt az iskolából. A tanárnő hívott fel kétségbeesetten:

– Réka néni, Zsófi nem jött vissza ebéd után. Nem találjuk sehol!

A szívem hevesen vert. Rohantam végig az utcákon, kérdezgettem a szomszédokat, barátokat. Végül a játszótéren találtam rá: egyedül ült a hintán, és némán bámulta a földet.

– Miért mentél el? – kérdeztem tőle remegő hangon.

– Mert úgy érzem, senkinek sem kellek – felelte sírva.

Leültem mellé és átöleltem.

– Nekem nagyon is kellesz – mondtam neki könnyek között.

Aznap este Gábor először ült le mellénk vacsorázni anélkül, hogy egyetlen rossz szót szólt volna. Talán megijedt attól, hogy elveszítheti Zsófit. Talán csak fáradt volt harcolni tovább.

De tudtam: ez még messze nem jelent megoldást. A szeretet hiányát nem lehet egyik napról a másikra pótolni. Minden nap újabb harc volt: önmagammal, Gáborral, Ilona nénivel… és legfőképp azzal az érzéssel, hogy mindenki más hibáját nekem kell helyrehoznom.

Néha azon gondolkodom: vajon lehet-e boldog családot építeni ott, ahol ennyi fájdalom és szeretetlenség gyűlt össze? Vagy csak áltatom magam azzal, hogy egyszer minden jobb lesz?

„Ti mit tennétek a helyemben? Lehet-e pótolni azt a szeretetet, amit egy gyermek sosem kapott meg az apjától?”