Közöttük: Egy anya harca a családjáért

– Margit néni, most tényleg azt hiszi, hogy Gábor megérdemli ezt a második esélyt? – kérdezte Kata remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kávé már rég kihűlt előttünk.

A szívem összeszorult. Nem tudtam mit mondani. Az én fiam volt, de amit tett, arra nem volt mentség. Mégis, ahogy Kata szemébe néztem, csak azt éreztem: elveszítettem valamit, amit soha nem kapok vissza.

Gábor mindig is makacs volt. Gyerekkorában is, ha valamit a fejébe vett, nem lehetett lebeszélni róla. De soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy dönt, elhagyja a családját egy fiatalabb nőért. Amikor először mondta el nekem, hogy szerelmes lett Edinába, csak néztem rá döbbenten.

– Anyu, ez most más. Edina megért engem. Katával már csak veszekedtünk – mondta akkor Gábor.

– És a gyerekeid? – kérdeztem halkan.

– Majd megszokják – felelte vállat vonva.

Aznap este órákig sírtam. A férjem, Laci már rég meghalt, csak én maradtam nekik. Próbáltam Katát támogatni, de ő is haragudott rám. Talán joggal.

A legrosszabb az volt, amikor először kértem Katától, hadd lássam az unokáimat. A hangom remegett.

– Kata, kérlek… legalább hétvégén hadd jöjjenek át hozzám egy kicsit. Hiányoznak.

Kata sokáig hallgatott. Láttam rajta, mennyire fáj neki minden találkozás velem – mintha én is Gábor árulásának része lennék.

– Nem tudom, Margit néni… Minden alkalommal emlékeztetnek rá… – suttogta végül.

Egy ideig nem jöttek át. A lakásom üres volt és hideg. Minden reggel ugyanazt a rutint követtem: kávé, hírek a rádióban, aztán hosszú csend. Néha felhívtam Gábort, de ő mindig sietett. Edinával új életet kezdtek egy panelban Zuglóban. Az unokáimról alig beszélt.

Egy nap azonban Kata felhívott.

– Margit néni… ha még mindig szeretné látni a gyerekeket, szombaton átvihetem őket.

Majdnem elsírtam magam örömömben. Aznap mindent kitakarítottam, sütöttem pogácsát és kakaós csigát – ahogy régen is csináltam nekik.

A gyerekek csendesek voltak. A nagyobbik, Dóri csak annyit mondott:

– Apa tényleg nem jön vissza?

Nem tudtam mit felelni. Csak magamhoz öleltem őket.

Azóta minden hétvégén jöttek. Kata is néha leült velem egy teára. Lassan elkezdtünk beszélgetni – először csak az időjárásról, majd arról is, hogy mennyire nehéz neki egyedülálló anyaként helytállni. Próbáltam segíteni neki: néha bevásároltam, néha csak meghallgattam.

Gábor ritkán jelentkezett. Egyszer Edina is felhívott – azt hittem, bocsánatot akar kérni, de csak panaszkodott Gáborra.

– Margit néni, Gábor egész nap dolgozik vagy a telefonját nyomkodja. Nem ilyen életet akartam…

Csak hallgattam. Mit mondhattam volna? Hogy az én fiam sem tökéletes?

Egy este Gábor váratlanul beállított hozzám. Fáradtnak tűnt és megtörtnek.

– Anyu… azt hiszem, hibáztam – mondta halkan.

Leültünk a kanapéra. Sokat beszélgettünk arról, hogy mi vezetett idáig. Először hallottam tőle bocsánatkérést Katáért és a gyerekekért.

– Szerinted van még visszaút? – kérdezte reménykedve.

– Nem tudom, fiam – feleltem őszintén. – De próbálj meg beszélni Katával. És ne miattad tedd ezt, hanem miattuk…

Másnap Gábor felhívta Katát. Nem tudom pontosan miről beszéltek, de utána Kata sírva hívott fel engem is.

– Margit néni… köszönöm, hogy mindig mellettem állt…

Azóta lassan javultak a dolgok. Gábor igyekezett több időt tölteni a gyerekekkel. Edina végül elköltözött tőle. Kata és Gábor között már sosem lesz minden olyan mint régen – de legalább képesek együtt nevetni a gyerekek kedvéért.

Én pedig megtanultam: néha el kell engedni azt, amit szeretünk – hogy újra megtaláljuk egymást.

Vajon hány család esik szét így Magyarországon? És vajon mi anyák mit tehetünk azért, hogy ne csak túléljük ezeket az éveket – hanem újra boldogok lehessünk?