Közös tánc: Egy élet, amely egy egészségügyi válsággal kezdődött

– Hívjanak orvost! Azonnal! – kiáltotta egy kétségbeesett női hang a folyosón. A szívem hevesen vert, ahogy a szanatórium csendjét hirtelen átszaggatta ez a pánik. Egy pillanatig haboztam, aztán ösztönösen futni kezdtem a hang irányába.

– Én vagyok az orvos, mutassa az utat! – mondtam, miközben a fehér köpenyes nő remegő kezét követtem egy szobába. Ott egy idős férfi feküdt az ágyon, arca sápadt, homlokán verejték.

– Jól van, uram? Hall engem? – kérdeztem, miközben gyorsan elővettem a vérnyomásmérőt. A számok ijesztőek voltak: 210/120. – Magas vérnyomásos krízis. Kérem, hozzanak vizet és gyógyszert! – utasítottam a nővért.

A férfi lassan magához tért, én pedig próbáltam nyugodt maradni, bár belül remegtem. Nem csak az ő élete forgott kockán, hanem az enyém is: először voltam itt vendégként, nem dolgozóként. Ez lett volna az első pihenésem húsz év után.

– Köszönöm… – suttogta rekedten a férfi. – Maga mentette meg az életemet?

– Talán csak a napját – mosolyogtam fáradtan. – De most pihenjen.

A nővér hálásan nézett rám. – Dr. Tóth, ugye? Már hallottunk magáról. Reméljük, most végre pihenni is tud majd.

Pihenni… Vajon tudok még egyáltalán? Amióta a férjem elhagyott egy fiatalabb nőért, minden napom harc volt: két gyerek, munka a kórházban, éjszakai ügyeletek, magányos ünnepek. Most a lányom és a fiam erőszakkal küldtek el ide, hogy végre magammal is törődjek.

Aznap este a vacsoránál újra láttam a férfit. Most már tudtam: Szabó László, nyugdíjas mérnök. Mellette egy feltűnően fiatal nő ült, szőke hajjal és kihívó ruhában. A körülöttük ülők suttogtak:

– Biztos a pénzéért van vele… – mondta egy idős asszony.
– Vagy csak unatkozik mellette – tette hozzá egy másik.

Nem akartam hallgatni, de akaratlanul is eszembe jutott: engem is elhagytak egy fiatalabbért. Vajon László is csak egy újabb áldozat?

Másnap reggel a parkban ültem egy padon. Próbáltam olvasni, de a gondolataim vissza-visszatértek Lászlóhoz és ahhoz a furcsa érzéshez, amit iránta éreztem. Egyszer csak leült mellém.

– Megengedi? – kérdezte udvariasan.
– Persze – bólintottam.

Csendben ültünk egymás mellett. Végül ő törte meg a csendet:
– Tudja, tegnap este sokat gondolkodtam. Az egészségem már nem a régi… De maga emlékeztetett rá, hogy még élek.

Elmosolyodtam. – Néha nekem is kellene valaki, aki erre emlékeztet.

Ettől kezdve minden nap találkoztunk: sétáltunk, beszélgettünk, néha csak hallgattuk egymás lélegzetét. A fiatal nő – később megtudtam, hogy Niki – egyre ritkábban jelent meg László mellett. Egy este azonban veszekedés hangjai szűrődtek ki László szobájából:

– Elég volt ebből az egészből! – kiabálta Niki. – Te csak ezzel az öregasszonnyal foglalkozol! Mit akarsz tőle?
– Ő legalább meghallgat! – vágta rá László dühösen.

A szívem összeszorult. „Öregasszony”… Hát ennyit jelentek egy fiatal szemében? De László másnap reggel kopogtatott az ajtómon.

– Sétáljunk? – kérdezte halkan.
– Menjünk – feleltem.

A parkban László hirtelen megállt.
– Tudja, mi hiányzik nekem legjobban? A tánc. Régen minden hétvégén táncoltunk a feleségemmel… Amíg el nem vitte a rák.

Megérintettem a kezét. – Én is szerettem táncolni… Amíg volt kivel.

Aznap este bál volt a szanatóriumban. László felkért táncolni. Először tiltakoztam:
– Nem vagyok már fiatal…
– Én sem – mosolygott –, de együtt talán újra azok lehetünk.

A zene elindult, és mi táncoltunk. Először bizonytalanul, aztán egyre bátrabban. A többiek néztek minket: két idős ember, akik újra fiatalnak érzik magukat egy pillanatra.

A következő napokban minden megváltozott. Egyre többet nevettünk együtt, beszélgettünk múltról és jövőről. De közben ott voltak a családi árnyak is: a lányom féltékeny lett Lászlóra.

– Anya, vigyázz magadra! Nem akarom, hogy újra csalódj! – mondta egyik látogatásakor.
– Köszönöm, hogy aggódsz értem, de most először érzem úgy, hogy élek – válaszoltam neki.

A fiam is kétkedett:
– Anyu, biztos jó ötlet ez? Mi lesz, ha csak kihasznál?
– Felnőtt vagyok már, Zoli. Hadd döntsek végre magamról!

Lászlónak is megvoltak a maga gondjai: fia Németországban él, évek óta alig beszélnek. Egyik este sírva vallotta be:
– A fiam azt hiszi, sosem szerettem eléggé… Talán igaza van.
– Soha nem késő változtatni – mondtam halkan.

A szanatóriumi napok gyorsan teltek. Egyik este Lászlóval ültem a teraszon.
– Szeretném újrakezdeni… veled – mondta váratlanul.
– Nem félsz? Hogy újra elveszíthetsz mindent?
– Már mindent elveszítettem egyszer. Most inkább kockáztatok még egyszer.

Hazatérés előtt együtt csomagoltunk. A lányom könnyekkel küszködve búcsúzott:
– Anya… csak légy boldog!

László fia is eljött végül:
– Apa… ha neked így jó… próbáljuk meg újra egymást megtalálni.

A múlt sebei lassan gyógyulni kezdtek bennem is és Lászlóban is. Nem volt könnyű: voltak viták, féltékenység, családi konfliktusok és kételyek minden oldalról. De minden nap tanultunk valamit egymástól: türelmet, bizalmat és azt, hogy soha nem késő újrakezdeni.

Most itt ülök Lászlóval egy kis balatoni ház teraszán. Nézem a naplementét és arra gondolok: vajon hányan hiszik el maguknak azt, hogy még lehet boldog az ember hatvan felett is? Hogy nem kell örökre magányosnak maradni?

Talán érdemes kockáztatni még egyszer… Önök mit gondolnak? Megéri újra bízni valakiben akkor is, ha már annyi csalódás ért minket?