Kötelesség vagy szeretet? Amikor anyám nemet mondott a lányomra

– Nem, Zsófi, én ezt nem vállalom – mondta anyám, miközben a konyhaasztalnál ült, és a kávéját kavargatta. A kanál csöndesen csilingelt a bögrében, de bennem vihar tombolt. – De anya, csak heti három napra lenne szükségem! – próbáltam újra, hangom remegett, ahogy a két éves Lili a lábamnál matatott a plüssmacijával. – Tudod, mennyire nehéz most minden…

Anyám arca kemény maradt. – Zsófi, én negyven évig dolgoztam. Most végre magamra is gondolhatok. Nem akarok újra pelenkázni, főzni, altatni. Neked kell megoldanod.

Ott álltam a panelkonyhában, ahol gyerekkoromban annyi estét töltöttünk együtt, és most úgy éreztem, mintha valaki kirántotta volna alólam a talajt. A férjem, Gábor, már hónapok óta külföldön dolgozott, hogy ki tudjuk fizetni a lakáshitelt. Én pedig egyedül maradtam Budapesten, egy bölcsődei várólistával és egy főnökkel, aki már így is rosszallóan nézett rám minden alkalommal, amikor Lili miatt szabadságot kellett kivennem.

Aznap este Lilit altattam, miközben a plafont bámultam. A gondolataim csak kavarogtak: Miért nem segít? Miért pont most? Miért érzem magam ilyen végtelenül magányosnak? Aztán jött a bűntudat: talán túl sokat kérek tőle. Talán tényleg önző vagyok.

Másnap reggel újra próbálkoztam. – Anya, kérlek… – kezdtem halkan, amikor átvittem Lilit hozzá egy órára, amíg elmentem az orvoshoz. Anyám sóhajtott. – Zsófi, én szeretlek titeket, de nem akarok újra felelősséget vállalni. Nekem is jár egy kis nyugalom.

Hazafelé menet sírtam az autóban. A rádióban épp arról beszéltek, milyen nehéz ma Magyarországon nőként helytállni a munkaerőpiacon és anyaként is megfelelni. Mintha rólam szólt volna az egész adás.

A munkahelyemen egyre feszültebb lett a helyzet. A főnököm, Márta néni – aki maga is három gyereket nevelt fel vidéken – egyik nap félrehívott: – Zsófi, tudom, hogy nehéz most neked, de muszáj lenne többet bent lenned. Ha nem tudod megoldani a gyerekfelügyeletet, lehet, hogy át kell gondolnod ezt az állást.

Hazamentem, és egész este csak bámultam Lilit, ahogy játszott a szőnyegen. Vajon rossz anya vagyok? Vajon önző vagyok, mert dolgozni akarok? Vagy csak túl sokat várok el mindenkitől?

Egyik este felhívtam Gábort. – Nem bírom tovább – suttogtam a telefonba. – Anyám nem segít, Márta néni fenyegeti az állásomat… Nem tudom, mit csináljak.

Gábor hangja fáradt volt a vonal másik végén: – Próbálj meg keresni valakit a környéken. Tudom, hogy drága egy bébiszitter, de valahogy megoldjuk.

Másnap reggel plakátokat ragasztottam ki a lépcsőházban: „Gyermekfelügyeletet keresek!” Egy hétig senki sem jelentkezett. Aztán egy délután csöngettek: egy idős szomszédasszony, Ilonka néni állt az ajtóban. – Látom, bajban vagy kislányom. Ha gondolod, néha átnézek Lilihez.

Ilonka néni nem volt tökéletes bébiszitter: néha elaludt mesélés közben, néha túl sok cukrot adott Lilinek. De legalább ott volt valaki.

Anyámmal hetekig nem beszéltem. Aztán egy vasárnap váratlanul átjött. – Zsófi, tudom, hogy haragszol rám – kezdte csendesen –, de nekem is nehéz volt nemet mondani. Egész életemben másokat szolgáltam ki: apádat, téged… Most először érzem úgy, hogy szabad vagyok.

Sírva fakadtam. – De én is csak segítséget kértem! Egyedül vagyok…

Anyám leült mellém. – Tudod mit? Néha átjövök Lilihez egy-egy délutánra. De nem mindig. Meg kell tanulnod kérni mástól is segítséget.

Azóta lassan javult köztünk a viszony. Megtanultam elfogadni: anyámnak is joga van saját élethez. És nekem is jogom van segítséget kérni – akár idegentől is.

Néha még most is elönt a harag vagy a bűntudat. De amikor este Lili rám mosolyog és azt mondja: „Szeretlek anya!”, tudom: mindent megér.

Vajon mások is érezték már ezt a kettősséget? Hogy egyszerre vagyunk gyengék és erősek? Ti mit tettetek volna a helyemben?