Kötelesség vagy Szabadság? Zoltán története a családi áldozatvállalásról

– Zoltán, kérlek, csak most az egyszer! – hallottam anyám hangját, ahogy a telefonban könyörgött. A hangja remegett, mintha minden szóval egyre nehezebb lenne kimondania azt, amit igazán akar. – Tudod, hogy apád elvesztette az állását, és a villanyszámlát már nem tudjuk kifizetni. Nem kérnék, ha nem lenne muszáj…

Ott álltam a konyhában, kezemben a telefon, előttem a hűtő, amiben csak egy doboz tej és néhány tojás árválkodott. A fizetésem nagy részét már odaadományoztam nekik ebben a hónapban is. A barátnőm, Eszter, a hátam mögött állt, csendben figyelte az arcomat. Tudta, hogy mit jelent ez a beszélgetés. Tudta, hogy újra választanom kell: segítek a családomnak, vagy végre magamra is gondolok.

– Anya, én… – kezdtem bele, de a hangom elcsuklott. Gyerekkorom óta ezt csináltam. Amikor apám elvesztette az első munkahelyét a gyárbezáráskor, én már akkor is segítettem. Tizennégy évesen nyaranta dolgoztam a szomszéd kertjében, hogy legyen pénz iskolakezdésre. Azóta sem változott semmi. Csak most már felnőtt vagyok, és még mindig ugyanazokat a terheket cipelem.

– Zoli, kérlek… – suttogta anyám újra.

– Jó, átutalom – mondtam végül halkan.

Letettem a telefont. Eszter odalépett hozzám, átölelt.

– Meddig fogod még ezt csinálni? – kérdezte halkan.

Nem tudtam válaszolni. Csak álltam ott, és éreztem, ahogy a mellkasomban egyre nő a feszültség. Vajon tényleg kötelességem mindig mindent feladni értük? Vagy egyszer végre jogom van magamra is gondolni?

Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és hallgattam Eszter egyenletes lélegzetét. Eszembe jutottak azok az évek, amikor anyám minden este sírva feküdt le, mert nem tudta, miből veszünk kenyeret másnap. Apám dühösen csapkodott, mert úgy érezte, kudarcot vallott férfiként. Én pedig ott voltam közöttük: a jó fiú, aki mindig mindent megold.

Másnap reggel Eszterrel reggeliztünk.

– Zoli, beszélnünk kell – mondta komolyan. – Én szeretlek téged, de nem tudok így élni. Mindig csak adsz nekik, magadnak meg semmit sem hagysz. Mi lesz velünk? Mi lesz veled?

Néztem őt, és először éreztem igazán: ha így folytatom, mindent elveszíthetek. Nem csak magamat – őt is.

Aznap délután felhívott az öcsém, Gergő is.

– Szia bátyó! Figyelj már… Kellene egy kis pénz tankolni. Tudod, most kezdtem az új melót, de még nem fizettek ki…

– Gergő! – vágtam közbe fáradtan. – Nem lehetne egyszer megpróbálni nélkülem? Mindig én vagyok az utolsó mentsváratok…

A vonal másik végén csend lett.

– Ne haragudj… csak gondoltam…

Letettem a telefont. Az ujjaim remegtek.

Este Eszterrel sétáltunk a Margitszigeten. A Duna felett lemenő nap narancssárgára festette az eget.

– Mi lenne, ha elköltöznénk vidékre? – kérdezte váratlanul Eszter. – Egy kis házba valahol Zalában vagy Somogyban. Új életet kezdhetnénk…

– És mi lenne anyáékkal? – kérdeztem reflexből.

– Ők mindig találnak valakit, aki segít nekik. De te? Ki segít neked?

Hazafelé menet csendben voltam. A fejemben kavargott minden: kötelesség, szeretet, bűntudat és vágy a szabadságra.

A következő héten apám hívott.

– Zoltán fiam! Hallottam, hogy Eszterrel vidékre akartok menni. Ugye nem hagysz itt minket? Anyád teljesen kiborult…

– Apa… én nem tudom már tovább csinálni ezt. Harmincnégy éves vagyok! Szeretnék élni! Szeretnék boldog lenni!

– Mi lesz velünk nélküled? – kérdezte megtörten.

– Mi lesz velem veletek? – válaszoltam vissza remegő hangon.

A családi ebéd vasárnap kínos csendben telt. Anyám szeme vörös volt a sírástól. Gergő rám sem nézett.

– Mindig te voltál a család támasza – mondta anyám halkan. – Most meg elhagysz minket?

– Nem hagylak el – feleltem halkan –, de nem tudom tovább feláldozni magam. Szeretlek titeket, de magamat is szeretnem kell.

A szavak ott maradtak közöttünk, mint valami láthatatlan fal.

Eszterrel végül elköltöztünk egy kis zalai faluba. Az első hónapok nehezek voltak: bűntudat gyötört minden nap. De ahogy telt az idő, lassan megtanultam: attól még szeretem őket, hogy néha nemet mondok. Attól még család vagyunk, hogy nem vállalok el mindent helyettük.

Néha még most is felhív anyám sírva. Néha Gergő is kér pénzt. De már tudok nemet mondani – és ez felszabadító érzés.

Vajon tényleg önzés nemet mondani? Vagy csak így lehetünk igazán önmagunk és boldogok? Ti mit tennétek az én helyemben?