Kötelesség vagy szabadság? Egy lány története az anyjával való harcról

– Már megint nem fizetted be a villanyszámlát, Anikó? – Anyám hangja élesen hasított át a szobán, ahogy beléptem a régi, dohos lakásba a József körúton. A kulcs még a kezemben volt, a kabátom le sem vettem, de már éreztem a gyomromban azt a régi, ismerős szorítást.

– Anyu, mondtam, hogy most nem tudok többet adni. A múlt héten is utaltam húszezer forintot – válaszoltam fáradtan, miközben próbáltam elkerülni a tekintetét. De ő csak állt ott, karba tett kézzel, és az arca eltorzult a sértettségtől.

– Neked mindig van pénzed kávéra meg új ruhákra! Bezzeg rám sosem gondolsz! – vágta hozzám, és én éreztem, ahogy a bűntudat lassan elönti a testemet. Gyerekkoromban is mindig ezt hallgattam: „Nekem mindent fel kellett áldoznom érted.” Most pedig mintha fordult volna a kocka – én áldozok fel mindent érte.

A lakásban minden ugyanaz volt, mint húsz éve: a kopott szőnyeg, a megsárgult függönyök, a falon az esküvői fotó apámmal, aki már tíz éve nincs velünk. Anyám sosem tudott túllépni rajta. És én sem tudtam túllépni azon, hogy mindig csak adok és adok, de sosem kapok vissza semmit.

– Anikó, nem értesz meg engem! – sírta el magát hirtelen. – Egyedül vagyok! Ki törődik velem?

Leültem mellé a kanapéra. Megfogtam a kezét. – Törődöm veled, anyu. De nekem is van életem. Nem tudom mindig megoldani helyetted a problémákat.

– Persze! Neked könnyű! Neked van munkád! Neked van lakásod! Neked van életed! – sorolta keserűen. – Én csak egy öregasszony vagyok, akit mindenki elfelejtett.

A szavak úgy vágtak belém, mint egy kés. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem azt, hogy bármennyit is adok, sosem elég? Hogy az én boldogságom mindig másodlagos?

Hazafelé a villamoson néztem az embereket. Egy fiatal pár nevetett egymásra. Egy idős férfi újságot olvasott. Vajon ők is cipelnek ilyen terheket? Vajon mások is érzik ezt az örökös bűntudatot?

Otthon várt rám Gábor, a párom. Már hónapok óta próbálja megérteni ezt az örvénylő kapcsolatot köztem és anyám között.

– Megint összevesztetek? – kérdezte halkan.

– Nem tudom már, mit tegyek – sóhajtottam. – Ha segítek neki, úgy érzem, elveszítem magam. Ha nem segítek, bűntudatom van.

Gábor átölelt. – Nem te vagy felelős mindenért. Nem élheted le az életedet más helyett.

De hogyan mondjam ezt el anyámnak? Hogyan mondjam el neki, hogy szeretem, de nem akarok többé csak az ő árnyékában élni?

Másnap reggel anyám hívott. – Anikó, beszélni akarok veled. Gyere át!

A szívem hevesen vert, ahogy újra beléptem abba a lakásba. Anyám az asztalnál ült, előtte egy csésze kávé.

– Leülhetsz? – kérdezte csendesen.

Leültem.

– Tudod… sokat gondolkodtam. Talán igazad van. Túl sokat várok tőled. De félek. Félek attól, hogy ha te sem segítesz, akkor végképp egyedül maradok.

Megfogtam a kezét. – Nem hagylak magadra. De nekem is szükségem van szabadságra. Szeretnék néha csak magamra gondolni anélkül, hogy bűntudatom lenne.

Anyám szeme megtelt könnyel. – Megpróbálom… De nehéz lesz.

– Nekem is – suttogtam.

Azóta próbálunk új egyensúlyt találni. Néha sikerül, néha nem. De már nem akarok csak adni. Szeretném megtanulni azt is, hogyan szerethetek úgy, hogy közben önmagamat sem veszítem el.

Vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben nem áldozzuk fel teljesen magunkat? Ti mit gondoltok erről?