Kötelesség vagy önvédelem? Egy magyar lány vallomása az anyjáról, akit sosem tudott szeretni
– Miért nézel így rám, Anna? – kérdezte anyám, Erzsébet, miközben remegő kézzel próbálta felemelni a teáscsészét. A konyhában ültünk, ugyanott, ahol gyerekkoromban annyiszor hallgattam végig a szavait: „Ne hisztizz! Az élet nem igazságos.” Most is ugyanaz a hideg, szúrós tekintet villant át rajta, mint akkoriban.
Nem tudtam válaszolni. A torkomban gombóc volt, a kezem ökölbe szorult az asztal alatt. Gyerekként annyiszor vágytam egy ölelésre, egy kedves szóra tőle. De Erzsébet sosem volt az a típus. Mindig azt mondta: „A múlt nem számít. Amit most teszel, az a fontos.” De hogyan lehetne elfelejteni azt a rengeteg hidegséget, a soha el nem hangzott „szeretlek”-et?
Apám korán meghalt, én pedig egyedül maradtam vele. A panelház negyedik emeletén nőttem fel, ahol a falak vékonyak voltak, de a szavak mégis visszhangtalanul hullottak le bennük. Erzsébet minden nap dolgozott – varrónő volt egy kis műhelyben –, és amikor hazaért, fáradtan ledobta magát a fotelbe. Én próbáltam kedveskedni neki: rajzokat készítettem, segítettem a házimunkában, de ő csak legyintett.
– Ne pazarold az időmet ilyenekre! – mondta egyszer, amikor egy anyák napi rajzot adtam neki. – Inkább tanulj rendesen, abból lesz valami.
Az iskolában irigyeltem a többieket. Láttam, ahogy az anyukájuk megöleli őket az udvaron, vagy együtt nevetnek hazafelé menet. Nekem csak a csend jutott és az örökös megfelelési kényszer. Minden ötös jegy után reméltem, hogy talán most büszke lesz rám. De csak ennyit mondott:
– Ez a minimum.
Most, harmincöt évesen, saját lakásomban élek Zuglóban. Van egy stabil munkám egy könyvelőirodában, de családom nincs. Talán mert félek attól, hogy én is olyan leszek, mint ő. Az évek alatt próbáltam távolságot tartani tőle – ritkán hívtam fel, ünnepeken is csak röviden látogattam meg.
Aztán tavaly ősszel minden megváltozott. Erzsébet elesett a fürdőszobában és eltörte a csípőjét. A kórházból hívott fel először sírva:
– Anna… nem tudok felkelni… segíts…
Az első gondolatom az volt: „Most bezzeg szüksége van rám.” De aztán összeszorult a szívem. Mégiscsak az anyám.
Hazavittem magamhoz. Hetekig ápoltam: főztem rá, segítettem neki fürdeni, cseréltem a kötéseit. De minden mozdulatban ott volt a feszültség. Ő parancsolgatott:
– Ne így csináld! Nem látod, hogy fáj?
Én pedig próbáltam nyelni a dühöt és a fájdalmat.
Egyik este már nem bírtam tovább:
– Miért nem tudsz egyszerűen kedves lenni velem? – tört ki belőlem.
Erzsébet rám nézett, mintha nem értené a kérdést.
– Az élet nem arról szól, hogy kedveskedünk egymásnak – mondta halkan. – Túl kell élni.
– De anya… én csak szerettem volna, ha egyszer azt mondod: büszke vagy rám… vagy hogy szeretsz…
Csend lett. Azt hittem, most végre megtörik benne valami. De csak elfordult.
– Nem vagyok jó ebben – suttogta.
Aznap este sírtam először miatta felnőttként. Rájöttem: lehet, hogy sosem fogom megkapni tőle azt az elismerést vagy szeretetet, amire mindig is vágytam.
Azóta minden nap küzdelem. A munkahelyemen is nehezen koncentrálok – kolléganőm, Judit aggódva kérdezte:
– Anna, minden rendben otthon?
Csak legyintettem:
– Anyám beteg… most nálam lakik…
Judit bólintott.
– Tudod… nekem is nehéz volt apámmal. De néha muszáj elengedni a múltat.
De hogyan lehet elengedni valamit, ami meghatározta az egész életemet?
Egy vasárnap délután Erzsébet váratlanul megszólalt vacsora közben:
– Anna… félek attól, hogy egyedül maradok.
Ez volt az első alkalom, hogy gyengeséget mutatott előttem. Meglepődtem.
– Én sem akarok egyedül maradni – mondtam halkan.
Hosszú csend következett. Talán ez volt az első pillanat, amikor közelebb kerültünk egymáshoz – de még mindig ott volt köztünk az áthidalhatatlan szakadék.
Most itt ülök az ablak előtt és nézem az esőt. Erzsébet alszik a másik szobában. Néha hallom álmában motyogni: „Ne hagyj itt…”
Vajon képes vagyok megbocsátani neki? Vagy örökre rabja maradok annak a szeretethiánynak, amit tőle kaptam? Ti mit tennétek a helyemben? Vajon tényleg kötelességünk mindent megbocsátani csak azért, mert valaki a vérünk?