Kopogás a Kovátsék ablakán: Egy kérés, ami mindent megváltoztatott
– Anya, nem maradt már semmi pénzünk – suttogtam a konyhaajtóban állva, miközben a hajnali fény beszűrődött a repedezett ablakon. Anyám a sparhelt mellett ült, kezében egy üres teáscsésze, és csak bólintott. Máté, a bátyám, a szobában próbálta felhúzni magát az ágyból a kerekesszékébe, de a régi szerkezet nyikorgott, mintha ő is sírna.
A faluban mindenki tudta, hogy apám halála óta nehéz az életünk. Anyám két műszakban dolgozott a pékségben, én pedig iskola után takarítottam az óvodában. Máté tizennyolc éves volt, de egy baleset miatt soha többé nem tudott járni. Az egyetlen autónk végleg felmondta a szolgálatot – és nélküle Máté nem tudott eljutni Debrecenbe a rehabilitációra.
– Zsuzsa, nem kérhetünk többet senkitől – mondta anyám halkan. – Már így is mindenki segített, amennyit tudott.
De én tudtam, hogy van még valaki: Kováts László, a szomszédunk. A falu leggazdagabb embere. Hatalmas háza volt, új autóval járt, és mindig elegáns öltönyben jelent meg a templomban. Az emberek suttogtak róla: hogy mennyi pénze van, hogy mennyire büszke és hideg. De most nem volt más választásom.
Aznap este, amikor már mindenki lefeküdt, kilopóztam a házból. A Kováts-ház ablakából fény szűrődött ki. Remegő kézzel kopogtam az ajtón.
– Ki az? – hallatszott egy mély hang.
– Zsuzsa vagyok… a szomszédból – mondtam halkan.
Az ajtó kinyílt. Kováts László ott állt előttem, arca komoly volt, szemei fürkésztek.
– Mit akarsz ilyen későn?
– Sajnálom… csak… segítségre lenne szükségünk. Az autónk tönkrement, és Mátét vinni kellene Debrecenbe…
Egy pillanatig csak nézett rám. Aztán félreállt az ajtóból.
– Gyere be.
A nappaliban minden csillogott. A falon régi családi fotók lógtak – László fiatalabb korában, feleségével és két fiával. Egy pillanatra elbizonytalanodtam: mit keresek én itt?
– Tudod, Zsuzsa – kezdte halkan –, sokan kértek már tőlem pénzt ebben a faluban. De ritkán jönnek hozzám őszintén.
Elmondtam neki mindent: apám halálát, anyám küzdelmét, Máté fájdalmát. A hangom néha elcsuklott.
László csendben hallgatott végig. Aztán felállt, és az ablakhoz lépett.
– Tudod… nekem is volt egy bátyám – mondta halkan. – Ő is tolószékbe került egy baleset után. De én sosem segítettem neki igazán…
A csend súlyos volt közöttünk.
– Holnap reggel elviszem Mátét Debrecenbe – mondta végül. – De van egy feltételem: te is elkíséred.
Hazafelé menet vegyes érzések kavarogtak bennem: szégyen, remény és félelem. Mit akarhat tőlem Kováts László? Miért pont most segít?
Másnap reggel László pontosan hétkor állt meg a házunk előtt az autójával. Anyám könnyes szemmel búcsúzott tőlünk.
Az út Debrecenbe hosszú volt és feszélyezett. Máté csendben nézte az ablakon elsuhanó tájat. László időnként rám pillantott a visszapillantó tükörben.
– Tudod, Zsuzsa – szólalt meg végül –, sokszor gondolkodom azon, hogy miért vagyok még mindig itt ebben a faluban. A feleségem meghalt tíz éve, a fiaim külföldön élnek… Néha azt érzem, hogy minden pénzem ellenére is magányos vagyok.
Máté ekkor megszólalt:
– Néha nem a pénz számít… hanem az, hogy valaki ott van melletted.
László elmosolyodott. Aznap valami megváltozott közöttünk.
A következő hetekben László rendszeresen segített nekünk: elvitte Mátét kezelésekre, segített az autó javításában is. A faluban persze hamar elterjedt a hír: „A Kováts most már a szegényekkel barátkozik!” – suttogták az asszonyok a bolt előtt.
Egy este anyám sírva fakadt:
– Zsuzsa… félek attól, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mi lesz, ha egyszer csak vége lesz ennek?
Én is féltem. Vajon meddig tart ez az újfajta béke? Vajon tényleg lehet barátság két ennyire különböző világ között?
Egy nap azonban minden megváltozott: László egyik fia váratlanul hazajött Budapestről. Amikor meglátta apját velünk együtt dolgozni a kertben, dühösen ránk förmedt:
– Apa! Mit keresel ezekkel? Ezek csak kihasználnak!
László arca elkomorult. Éreztem, ahogy minden reményem szertefoszlik.
Aznap este László átjött hozzánk.
– Zsuzsa… lehet, hogy hibáztam – mondta megtörten. – Nem akartam bajt hozni rátok.
Anyám odalépett hozzá:
– Nem te hoztad ránk a bajt… hanem az emberek előítéletei.
Hosszú csend következett. Végül László megszorította anyám kezét:
– Nem hagyom magatokra magukat.
A falu lassan elfogadta az új helyzetet. László fia végül belátta: apja boldogsága fontosabb minden pletykánál vagy pénznél.
Most itt ülök az ablakban, nézem a lemenő napot és arra gondolok: vajon hányan mernek segítséget kérni akkor is, amikor mindenki más hátat fordít? Vajon tényleg annyira különbözünk egymástól – vagy csak félünk közelebb lépni egymáshoz?