Költözés, hogy megmentsem a házasságom: Anyám árnyékában majdnem elvesztettem mindent
– Te ezt komolyan gondolod, Anna? – Anyám hangja úgy vágott végig a nappalin, mint egy ostorcsapás. – Hogy egy ilyen senkiházi miatt elköltözöl innen? A saját anyádtól?
Ott álltam a panelház harmadik emeletén, a sárga foltos linóleumon, kezemben egy szakadt sporttáskával. A férjem, Gábor, némán pakolta a cipőket a bejáratnál. Az ablakon túl szürke volt az ég, mintha az egész város együtt sírna velem.
– Nem miatta költözöm el, anya – próbáltam halkan, de határozottan mondani. – Magam miatt. Miattunk. Mert nem bírom tovább ezt a fojtogató légkört.
Anyám szeme összeszűkült. – Hálátlan vagy! Mindent megtettem érted! Ez a ház is miattad van! És most egy idegen miatt hátat fordítasz nekem?
Gábor rám nézett, mintha bocsánatot kérne azért, hogy létezik. De én tudtam: nem ő a hibás. Az egész ott kezdődött, amikor négy éve megvettem ezt a kis lakást Zuglóban. Akkor még örültem: közel a munkahelyemhez, közel anyuhoz, aki egy emelettel lejjebb lakott. Azt hittem, így könnyebb lesz minden. Hogy majd segít nekem, ha gyerekem lesz, ha beteg leszek, ha baj van.
De amikor Gábor beköltözött hozzám – mert neki csak egy albérleti szoba jutott addig –, minden megváltozott. Anyám minden nap feljött. Először csak kávézni, aztán már vacsorára is ott volt. Ha nem nyitottam ajtót első csengetésre, már hívott is: „Mi van veletek? Valami baj van?”
Aztán jöttek a beszólások. – Ez a fiú nem hozzád való, Anna! Nézd meg magad! Régen csinosabb voltál! Most meg csak főzöl rá, mosol rá! Ez lenne az életed?
Gábor próbált kedves lenni hozzá. Elvitte orvoshoz, bevásárolt neki, még a radiátort is megjavította nála. De anyám csak egyre ellenségesebb lett.
– Bezzeg a Marika lánya! Az bezzeg ügyes volt! Olyan férjet fogott ki, hogy most Budaörsön élnek kertes házban! Nem ilyen szerencsétlen panelproli mellett tengődnek!
Egy este Gábor már nem bírta tovább.
– Anna, én nem akarok közétek állni – mondta csendesen. – De nem bírom tovább ezt az állandó feszültséget. Vagy elköltözünk innen, vagy én megyek el.
A szívem összeszorult. Hogy lehet választani a férjem és az anyám között? Hogy lehet úgy élni, hogy minden nap attól félek: mikor robban ki újabb veszekedés?
Egyik este anyám úgy jött fel hozzánk, hogy már az ajtóban kiabált:
– Anna! Mit képzelsz magadról? Láttam tegnap Gábort a boltban! Még csak nem is köszönt nekem rendesen! Ez lenne a férjed? Egy bunkó?
– Anya, kérlek… – próbáltam csitítani.
– Ne kérlelj! Én csak jót akarok neked! De te vak vagy! Majd meglátod, egyszer sírva fogsz visszajönni hozzám!
Aznap éjjel Gáborral órákig beszélgettünk. Mindketten sírtunk. Ő azt mondta: „Szeretlek, de nem akarom tönkretenni az életed.” Én pedig azt: „Te vagy az életem. De anyám… ő is az anyám marad.”
Végül megszületett a döntés: kiadjuk a lakást albérletbe, és átmenetileg Gábor szüleihez költözünk Kispestre. Az ő anyja ritkán volt otthon – sokat dolgozott –, így legalább nyugalom lesz.
Anyámnak csak utólag mondtam el. Akkor már minden doboz be volt pakolva.
– Elárultál! – üvöltötte. – Egy idegen miatt hagysz itt engem? Majd meglátod, milyen lesz nélkülem!
Azóta eltelt fél év. Az első hónapokban minden nap sírtam. Hiányzott az otthonom, hiányzott az anyám is – de leginkább az fájt, hogy ő nem hiányolt engem.
Gáborral újra közelebb kerültünk egymáshoz. Nem voltak többé feszültségek, nem kellett attól tartanom, mikor toppan be anyám váratlanul. De minden este lefekvés előtt azon gondolkodtam: vajon jól döntöttem-e? Vajon tényleg csak így lehetett megmenteni a házasságomat?
Egyik nap kaptam egy üzenetet tőle: „Remélem boldog vagy nélkülem.” Ennyi. Semmi több.
Aztán jött a karácsony. Először töltöttem nélküle az ünnepet. Anyósom próbált kedves lenni, de éreztem: sosem lesz olyan otthonos ez a hely számomra.
A testvérem szerint túl szigorú vagyok anyával szemben.
– Tudod te milyen magányos most? – kérdezte tőlem Zsuzsa egy kávé mellett a Westendben.
– És én? – vágtam vissza keserűen. – Szerinted nekem könnyű volt ezt meglépni?
– Lehetne kompromisszumot találni… – sóhajtott Zsuzsa.
– Próbáltam! De anya nem engedett semmit! Mindig csak az ő akarata számított!
Néha azon kapom magam: hiányzik még a veszekedése is. Hiányzik az illata, ahogy reggelente feljött hozzám kávéval és friss pogácsával. De aztán eszembe jutnak azok a szavak… azok a sebek, amiket sosem tudok begyógyítani.
Most újra lakást keresünk Gáborral – de már messze Zuglótól. Talán Újpesten kezdünk új életet. Talán egyszer majd újra beszélünk anyámmal is.
De vajon lehet-e úgy szeretni valakit, hogy közben ne veszítsd el önmagad? Vajon tényleg csak két út van: vagy menekülsz, vagy hagyod magad tönkretenni?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet menteni egyszerre egy házasságot és egy anya-lánya kapcsolatot? Vagy mindig választani kell?