Költözés a házasságomért: Hogyan majdnem tette tönkre anyám a családomat

– Már megint nem mosogatott el, ugye? – kérdezte anyám, miközben a konyhapultnál állt, és hangosan csörömpölt a tányérokkal. A hangja éles volt, mint mindig, amikor Gáborra célzott. Én csak némán bámultam a kávémba, próbáltam nem felrobbanni. Gábor a nappaliban ült, hallotta minden szavát, de nem szólt semmit. Aznap reggel úgy éreztem, mintha egy vékony jégen egyensúlyoznék: bármelyik pillanatban beszakadhat alattam.

Gyerekkoromban azt hittem, anyám mindent jobban tud. Ő volt az erős nő, aki mindent kézben tartott, aki egyedül nevelt fel engem és a húgomat, Zsuzsit. De amikor Gáborral összeköltöztünk – természetesen anyám lakásában, mert „minek fizetni albérletet?” –, minden megváltozott. Anyám mindenbe beleszólt: hogyan főzök, hogyan mosok, hogyan beszélek Gáborral. És főleg: hogyan választottam férjet.

– Egy rendes férfi legalább egy polcot fel tud szerelni! – mondta egyik este, amikor Gábor fáradtan hazaért a munkából. – De hát egész nap dolgozott! – próbáltam védeni őt. Anyám csak legyintett: – Az én apád is dolgozott, mégis mindent megcsinált otthon.

Gábor egyre többször maradt bent túlórázni. Én pedig egyre többször sírtam esténként a fürdőszobában, hogy senki se hallja. Aztán jöttek a veszekedések. Először csak halkan, aztán egyre hangosabban. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdezte Gábor egyik este. – Mindig csak az anyádnak van igaza? – Nem tudtam mit mondani. Hiszen ő adott nekünk otthont. Ő segített mindenben. De közben úgy éreztem, lassan elveszítem a férjemet.

Egyik vasárnap reggel anyám bejött a szobánkba anélkül, hogy kopogott volna. – Fel kellene kelni, nem igaz? Nem egészséges ennyit aludni! – mondta szigorúan. Gábor rám nézett, és láttam a szemében: elég volt. Aznap este leültünk beszélgetni.

– Vagy elköltözünk, vagy én nem bírom tovább – mondta halkan. – Szeretlek, de ez így nem megy tovább.

Aznap éjjel alig aludtam valamit. A fejem tele volt emlékekkel: az első karácsonyok ebben a lakásban, ahogy anyám mesét olvasott nekem esténként… De most már minden más volt. Másnap reggel közöltem anyámmal: – Elköltözünk.

– Hogyhogy elköltöztök? Hova? Miért? – kérdezte döbbenten.

– Szükségünk van saját életre – mondtam remegő hangon.

Anyám arca megkeményedett. – Hát tessék! Menjetek csak! Majd meglátjuk, meddig bírjátok nélkülem!

A következő hetekben dobozoltunk, keresgéltünk albérletet. Anyám napokig nem szólt hozzám. Zsuzsi próbált közvetíteni: – Anya csak fél, hogy elveszít téged…

De én már eldöntöttem. Amikor végre beköltöztünk az új lakásba Zuglóban, először furcsa volt a csend. Nem volt ott anyám hangja, sem az állandó kritika. Gábor először mosolygott újra igazán.

Az első hónap nehéz volt: kevés pénzünk maradt, mindent magunknak kellett intézni. De esténként együtt főztünk vacsorát, és végre volt időnk egymásra figyelni.

Anyám eleinte csak rövid üzeneteket írt: „Élsz még?” vagy „Ugye nem felejtetted el befizetni a villanyszámlát?” Aztán egyszer váratlanul becsöngetett hozzánk.

– Csak megnézem, hogy éltek… – mondta zavartan.

A lakásban rend volt, Gábor épp polcot szerelt fel a falra. Anyám némán nézte egy darabig, majd halkan megszólalt: – Látom, boldogok vagytok…

Azóta lassan javul a kapcsolatunk. Már nem akar mindent irányítani, bár néha még mindig nehéz neki elfogadni, hogy felnőttem.

Sokszor gondolkodom azon: lehet-e egyszerre jó lánya az embernek és jó felesége a férjének? Vagy mindig választani kell? Ti mit gondoltok erről?