Kölcsönök és árulások: A családom a szakadék szélén
– Eszter, ezt most tényleg meg akarod tenni? – kérdezte Zoltán, a férjem, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és az ujjai idegesen doboltak a kopott fa felületén. A tekintete elkerülte az enyémet, mintha attól félne, hogy a szememben meglátja a választ, amitől ő maga is tart.
– Nincs más választásunk – suttogtam. – Anyukádnak szüksége van rá. Ha most nem segítünk neki, elveszíti a lakását.
Zoltán arca megkeményedett. – De Eszter, ez nem a mi dolgunk! Nekünk is alig van félretett pénzünk. A gyerekek jövőjét kockáztatod!
A szavak úgy csaptak arcon, mint egy hideg zuhany. De én már eldöntöttem: segíteni fogok az anyósomnak, Marikának. Mindig is úgy éreztem, hogy tartozom neki valamivel – talán azért, mert sosem fogadott el igazán, vagy mert mindig is próbáltam bizonyítani, hogy méltó vagyok a fiához. Most végre megmutathatom.
A kölcsön összege hatalmas volt számunkra: kétmillió forint. Az összes megtakarításunk odalett. Marika könnyes szemmel ölelt át, amikor átadtam neki a pénzt. – Drága Eszterkém, soha nem felejtem el ezt neked! – mondta remegő hangon.
De a hála hamar elillant. A pénznek nyoma veszett. Marika nem fizette vissza, sőt, egyre ritkábban jelentkezett. Zoltán egyre dühösebb lett, én pedig egyre inkább magamra maradtam a döntésemmel.
Egy este, amikor a gyerekek már aludtak, Zoltán rám förmedt:
– Te tetted tönkre a családunkat! Miért nem hallgattál rám? Most nincs pénzünk semmire! A fiúk új cipőt kértek, de nincs miből megvenni!
– Ne haragudj… – próbáltam mondani, de a hangom elcsuklott.
– Mindig csak az anyámat véded! Miért fontosabb ő nálad, mint mi? – kiabálta.
A szomszédok biztosan mindent hallottak. Szégyelltem magam. Aznap éjjel nem tudtam aludni. Csak bámultam a plafont, és azon gondolkodtam: tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak mindenki rám akarja tolni a felelősséget?
A következő hetekben Zoltán egyre távolabb került tőlem. Már nem beszélgettünk esténként, csak némán ültünk egymás mellett a tévé előtt. A gyerekek is érezték a feszültséget: Marci sírva jött haza az iskolából, mert csúfolták a szakadt tornacipője miatt.
Egy nap váratlanul beállított Marika. Sápadt volt és idegesen tördelte a kezét.
– Eszterkém… baj van – kezdte halkan. – Elment az összes pénz. A barátom… hát… elvitte mindet. Megszökött.
Nem tudtam megszólalni. Csak ültem ott bénultan, miközben Marika zokogva magyarázta, hogy megbízott egy férfiban, aki gyors hasznot ígért neki egy befektetéssel. Elhitte neki… és most mindene odalett.
Zoltán ekkor ért haza. Amikor meglátta az anyját sírni, először aggódva kérdezte:
– Mi történt?
De amikor meghallotta az igazságot, elsápadt.
– Te… te eljátszottad a gyerekeim pénzét?! – kiáltotta Marikára.
Marika csak sírt és mentegetőzött.
Aznap este Zoltán összepakolta néhány holmiját és elment otthonról. Nem mondta meg hova megy, csak annyit: „Nem bírom tovább.”
Ott maradtam két síró gyerekkel és egy összetört anyóssal. Próbáltam erős maradni, de belül én is darabokra hullottam.
Az emberek azt mondják, hogy a család mindennél fontosabb. De mi van akkor, ha épp azok bántanak meg legjobban, akiket a legjobban szeretsz? Vajon helyesen döntöttem? Vagy csak naiv voltam és hagytam magam kihasználni?
Most itt ülök egy üres lakásban, és azon gondolkodom: lehet-e még újrakezdeni? Visszakaphatom-e valaha Zoltán bizalmát? És vajon meg tudom-e bocsátani magamnak azt a hibát, amit elkövettem?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be?