Kölcsön a sógoromtól: Egy döntés, amit sosem bocsátok meg magamnak

– Hát, Zoli, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd így kell beszélgetnünk – mondta az apósom, László, miközben a konyhaasztalnál ültünk, és a kezében forgatta a kávéscsészét. A hangja hideg volt, mint a januári szél, és én úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén állnék. A feleségem, Ági, a nappaliban próbált úgy tenni, mintha nem hallaná a beszélgetést, de tudtam, hogy minden szavam beleég a lelkébe.

– Tudom, László bácsi… de most tényleg nagy bajban vagyunk. A munkahelyemen elbocsátások voltak, és… – próbáltam magyarázkodni, de ő felemelte a kezét.

– Nem kell mentegetőzni. Az ember vagy tud gondoskodni a családjáról, vagy nem. – A szavai úgy csaptak arcon, mintha pofon vágott volna. – Mennyi kell?

– Kétszázezer forint… csak amíg találok új munkát. Megígérem, visszaadom.

– Remélem is – mondta, majd felállt, és elindult a hálószoba felé. Hallottam, ahogy a szekrényben matat, aztán visszajött egy borítékkal. – Itt van. De ne feledd: ez nem ajándék.

Aznap este Ági csendben ült mellettem az ágyban. – Tudod, hogy apám nem felejt – mondta halkan. – Mostantól minden más lesz.

Nem hittem neki. Azt gondoltam, ha visszaadom a pénzt, minden rendbe jön. De tévedtem.

A következő hetekben László minden családi ebédnél odaszúrt valamit. – Zoli, te most nem dolgozol, ugye? – kérdezte fennhangon a húsvéti sonka fölött. Vagy: – Ugye nem baj, ha most én fizetem a sört? – És mindenki nevetett, de én csak feszengtem.

A gyerekeim is érezték a feszültséget. A kisfiam egyszer megkérdezte: – Apa, miért haragszik papa rád? Nem tudtam mit mondani neki.

A legrosszabb az volt, amikor végre találtam munkát egy logisztikai cégnél. Boldogan mentem át Lászlóhoz visszaadni a pénzt. Átadtam neki a borítékot, ő pedig csak bólintott.

– Rendben van. De azért remélem, tanultál ebből valamit.

– Igen… tanultam – mondtam halkan.

De nem azt tanultam, amit ő gondolt. Hanem azt, hogy egy pillanat alatt elveszítheted valakinek a tiszteletét. Hogy egyetlen rossz döntés miatt örökre megváltozhat minden.

Ági egyre többször sírt esténként. – Miért kell mindig megalázni téged? – kérdezte. – Miért nem tudja elengedni ezt az egészet?

Én pedig csak ültem az ágy szélén, és néztem ki az ablakon. Vajon tényleg én vagyok a hibás? Vagy László túl büszke ahhoz, hogy megbocsásson?

A családi ünnepek feszültek lettek. Anyósom próbált békíteni minket, de László mindig talált valami okot arra, hogy odaszúrjon. Egy idő után már nem is akartam menni hozzájuk.

Egy este Ági azt mondta:
– Zoli, ha így folytatjuk, tönkremegyünk. Nem akarom elveszíteni az apámat sem… de téged sem.

Akkor értettem meg igazán: ez már nem csak rólam szól. Hanem rólunk mindannyiunkról.

Most itt ülök a sötétben, és azon gondolkodom: vajon mit tehettem volna másképp? Lehet-e még valaha újra bizalom köztünk? Vagy egyetlen rossz döntés örökre megmérgezheti egy család életét?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen hibát? Vagy örökre viselni kell a következményeit?