Kívülállóként az iskolában – Egy tetovált anya története

– Anyu, miért nem jössz be? – kérdezte Zsófi, a legkisebb lányom, miközben a suli udvarán álltam, a kerítésen kívül. A szívem összeszorult. A többi szülő bent ült a tornateremben, tapsoltak, nevettek, én pedig csak kívülről nézhettem, ahogy a gyerekeim fellépnek az évzárón.

A portás, Lajos bácsi, már messziről intett, hogy ne is próbálkozzak. – Tudja, Zsuzsa néni megmondta, nem engedhetem be magát. – A hangja sajnálkozó volt, de a tekintetében ott bujkált az ítélet. Tudtam, hogy nem ő döntött így, de attól még fájt.

A karomon végigfutottak a színes minták – rózsák, madarak, egy idézet apámtól –, amiket annyi év alatt varrattam magamra. Mindegyiknek története van. De itt, ebben a kisvárosban csak azt látják: „Ez biztos valami rossz életű nő.”

A férjem, Gábor is egyre nehezebben viselte a helyzetet. Otthon este szóvá tette:
– Nem lehetne legalább hosszú ujjút venni az iskolába? Tudod, hogy mit mondanak rólad a tanári karban? Hogy félelmet keltesz a gyerekekben!
– Gábor! Ezek az én részeim! Nem fogom szégyellni magam csak azért, mert mások nem értik meg – vágtam vissza dühösen.
– De a gyerekek miatt… – kezdte újra, de már nem bírtam hallgatni.

Aznap este sírva zuhantam le az ágyra. A három gyerekem – Zsófi, Marci és Bence – mindent láttak belőlem: a harcot, a fájdalmat és azt is, amikor mosolyogni próbáltam nekik. De hogyan magyarázzam el nekik, hogy anyát nem szeretik itt?

Másnap reggel újabb pofon ért. Felhívtak egy pékségből, ahová jelentkeztem eladónak.
– Köszönjük szépen, de… úgy gondoljuk, nem illene bele az üzlet arculatába – mondta Judit, a tulajdonos. Hallottam a hangján, hogy nem az önéletrajzommal van baj.

A munkaügyi központban is csak sóhajtoztak.
– Tudja, Anikó, sok helyen még mindig nem nézik jó szemmel az ilyen… feltűnő külsőt – mondta az ügyintéző nő. Próbált kedves lenni, de minden szava tűként szúrt belém.

A barátnőm, Kata próbált lelket önteni belém:
– Ne törődj velük! Majd találsz valamit! Vagy csinálj valamit magadnak! Nyiss egy kis tetováló stúdiót!
– Itt? Ebben a városban? Ugyan már…

A családi ebédeken is egyre feszültebb lett a hangulat. Anyósom, Ilona néni sosem mulasztotta el megjegyezni:
– Régen bezzeg nem voltak ilyen firkák az embereken! Nem csoda, hogy nem vesznek fel sehová.
Gábor ilyenkor csak hallgatott. Éreztem rajta is a szégyent – vagy talán inkább a tehetetlenséget.

Egy este Marci odabújt hozzám:
– Anya… te miért vagy más?
– Mert minden ember más, kicsim. És ez így van jól.
– De én azt akarom, hogy bejöjj hozzánk az iskolába…

Akkor értettem meg igazán: nem csak engem büntetnek az előítéletek. A gyerekeimet is. Minden nap láttam rajtuk a feszültséget. Zsófi egyre visszahúzódóbb lett. Bence verekedésbe keveredett az oviban – „azért mert az anyukád ijesztő” –, mondta neki egy másik kisfiú.

Egy nap végül összeszedtem minden bátorságomat és bementem az igazgatónőhöz.
– Zsuzsa néni, szeretném megérteni… Miért nem lehetek ott a gyerekeim mellett?
Az igazgatónő hűvösen nézett rám:
– Anikó, maga tudja jól… A szülők panaszkodtak. Azt mondják, rossz példát mutat a gyerekeknek.
– És ha én vagyok az egyetlen szülő, aki minden nap elhozza és hazaviszi őket? Ha én vagyok az egyetlen, aki mindig ott van?
– Sajnálom… Ez nem személyes.
Dehogynem személyes! – gondoltam magamban.

Otthon Gáborral újra összevesztünk.
– Miért kell mindig harcolni? Nem lehetne egyszerűen beolvadni?
– Mert akkor nem lennék önmagam! – kiabáltam rá könnyes szemmel.

Aznap este leültem a gyerekeimmel és elmeséltem nekik mindent. Hogy milyen volt fiatalon Budapesten élni; hogy minden tetoválásom egy emlék; hogy mennyire szeretném, ha egyszer majd büszkék lennének rám – nem a külsőm miatt, hanem azért, mert kiálltam magamért.

A következő héten váratlanul felhívott Kata:
– Figyelj! Az egyik barátnőm keres valakit egy online boltba ügyfélszolgálatra. Nem számít, hogy nézel ki!
Elvállaltam. Otthonról dolgozhatok. Nem látják rajtam a tetoválásokat – csak hallják a hangomat.

De amikor reggelente elviszem a gyerekeket az iskolába és látom a többi anyuka pillantását… még mindig összeszorul a szívem. Vajon egyszer majd tényleg elfogadnak? Vagy örökre kívülálló maradok ebben a városban?

Néha azon gondolkodom: tényleg ennyit számít a külső? Vagy csak félünk attól, amit nem értünk? Ti mit gondoltok erről?