Kilencvenévesen koldusnak öltöztem, és beléptem a saját boltomba – ami ott történt, örökre megváltoztatta az örökségemet

– Menjen innen, bácsi! Itt nem kéregethet! – csattant fel a hang a hátam mögött, miközben a bolt bejáratánál toporogtam. A kabátom szakadt volt, az arcomat porral kentem be, és a botom is csak egy régi seprűnyél volt. Kilencvenévesen, a saját boltomban. Micsoda irónia!

A nevem Szabó László. Egykor én alapítottam ezt a szupermarketet Kispesten, még az ötvenes évek végén, amikor mindenki ismerte egymást az utcában, és a kenyérért sorban álltak hajnalban. Most már lánc lett belőle: tizenhárom bolt Budapesten és környékén, a nevem ott díszeleg minden cégtáblán. De ma senki sem ismert fel. Csak egy öregembert láttak, akitől félni kell, akit el kell távolítani.

– Bocsánat, csak egy kis kenyeret szeretnék venni… – motyogtam halkan, de a pénztáros lány – talán húszéves lehetett – elfordította a fejét.

– Itt nem adunk hitelre! – szólt oda gúnyosan a kollégájának. – Ezek mindig csak jönnek, aztán sose fizetnek.

A sorban állók közül egy középkorú férfi odasúgott a fiának:

– Ne nézz oda, Peti! Ezek veszélyesek.

A gyomrom görcsbe rándult. Hát ennyit értem? Hetven év munkája után így néznek rám? A boltvezető, Tóth Gábor – akit én vettem fel még diákként – most odalépett hozzám:

– Bácsi, kérem, menjen ki! A vásárlók panaszkodnak.

Felnéztem rá. Egy pillanatra mintha megremegett volna a szája széle, de aztán elfordult. Megalázva fordultam ki az ajtón. A hideg februári szél az arcomba vágott. Megálltam a parkolóban, és próbáltam visszatartani a könnyeimet.

Ekkor valaki megérintette a vállamat.

– Várjon csak! – szólt egy halk férfihang.

Megfordultam. Egy harmincas éveiben járó férfi állt előttem: kopott kabátban, fáradt szemekkel. A kitűzőjén ez állt: „Kiss András – árufeltöltő”.

– Jöjjön be velem hátra – mondta halkan. – Van egy kis maradék szendvicsünk a dolgozói konyhában. Nem nagy dolog, de… tudja… én is voltam már nehéz helyzetben.

– Nincs pénzem – suttogtam.

– Nem is kell – mosolygott halványan. – Néha csak egy kis emberség kell.

Könny szökött a szemembe. András leültetett egy rozoga székre a raktárban, elém tett egy pohár teát és egy szikkadt zsemlét.

– Tudja, nekem apám mindig azt mondta: „Ne feledd el soha, honnan jöttél!” – mesélte csendesen. – Ő is elvesztette egyszer mindent. Akkor tanultam meg, hogy egy jó szó többet ér bármilyen pénznél.

Sokáig csak ültem ott némán. Majd megszorítottam András kezét:

– Köszönöm… ezt sosem felejtem el.

Aznap este otthon ültem a régi fotelomban. A feleségem már tíz éve nincs velem. Gyerekünk sosem született. A ház üres volt és hideg. Elővettem az irattartót: végrendelet, céges papírok, bankszámlák listája. Kinek hagyjam mindezt? Az unokatestvéreim? Évek óta nem is keresnek. Az alkalmazottaim? Ma láttam, mennyit jelent nekik egy öregember sorsa.

De András… ő más volt. Nem tudta ki vagyok, mégis emberséget mutatott.

Másnap behívtam az ügyvédemet:

– Dr. Farkas, új végrendeletet akarok írni.

– Biztos ebben, László bácsi? A rokonság nem fog örülni…

– Nem érdekel! Olyanra hagyom az egészet, aki tudja, mit jelent embernek lenni.

Az ügyvéd bólintott. Megírtuk a papírokat: minden vagyonomat Kiss Andrásra hagyom – kivéve egy alapítványt, amely hajléktalanokat segít majd munkához jutni.

Egy hét múlva visszamentem a boltba – most már öltönyben, bottal, ahogy régen is jártam. Mindenki mosolygott rám:

– Jó napot kívánok, Szabó úr! Micsoda megtiszteltetés!

Tóth Gábor odasietett:

– Nem is szóltak előre! Készítsek kávét?

Csak intettem neki.

A pult mögül András rám nézett – először zavartan, aztán felismerés villant a szemében.

Később behívtam az irodába:

– András… tudja ki vagyok?

– Sejtettem… amikor ott ült nálunk hátul… de nem voltam biztos benne.

– Miért segített akkor?

András vállat vont:

– Mert mindenki megérdemel egy esélyt. Nekem is adtak egyszer.

Elmesélte: tizenhét évesen lopáson kapták, javítóintézetbe került. Ott tanult meg dolgozni. Azóta próbálja jóvátenni a múltját.

A családom persze tombolni kezdett, amikor megtudták: unokatestvérem, Ilona ordított velem telefonon:

– Egy idegenre hagyod az egészet? Mi vagy te? Megőrültél?

– Ilona! Mikor hívtál fel utoljára csak azért, hogy megkérdezd: hogy vagyok?

Csend lett a vonalban.

Aztán fenyegető levelet kaptam: „Ne bízz Andrásban! Nézd meg az előéletét!” Megnézettem: igaz volt minden. De András nem tagadott semmit.

– Hibáztam fiatalon – mondta nyíltan –, de tanultam belőle. Most már csak segíteni akarok másokon.

Sokáig gondolkodtam azon az éjszakán: vajon jól döntök-e? Egy idegenre bízom mindent? De aztán eszembe jutott az a pillanat a raktárban: amikor senki sem látott minket, ő akkor is emberséges volt.

Végül mindent elrendeztem: András lett az örökösöm és az alapítvány vezetője is.

Az utolsó napomon még egyszer végigsétáltam a bolt polcai között. Már nem féltek tőlem – de nem is ez számított. Hanem hogy valaki végre meglátta bennem az embert.

Most itt ülök kilencvenévesen, és csak azt kérdezem magamtól: vajon tényleg a vér számít? Vagy az számít igazán, hogy ki hogyan bánik egy idegennel?

Ti mit gondoltok? Ha ti lennétek a helyemben – kire bíznátok az örökségeteket?