Kidobtak otthonról, mert terhes lettem – Tíz év múlva újra kopogtattak nálam
– Anya, apa… beszélnünk kell – mondtam remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, a kezem idegesen játszott a bögre fülével. Anyám arca megkeményedett, apám szemöldöke összerándult. Azt hittem, semmi sem lehet rosszabb annál, mint amit akkor éreztem.
– Mi az, Zsófi? – kérdezte anyám, mintha már előre tudná, hogy valami baj van.
– Terhes vagyok – suttogtam.
Csend lett. Olyan csend, amitől az embernek összeszorul a gyomra. Apám felállt, az asztalra csapott.
– Ez szégyen! Hogy tehetted ezt velünk? – kiabálta. Anyám sírni kezdett.
Aznap este összepakoltam néhány ruhát egy sporttáskába. Gábor várt rám a ház előtt egy régi Suzukival. A szüleim nem néztek rám, amikor kiléptem az ajtón. A hideg novemberi szél arcul csapott, de a szívemben még dermesztőbb volt a fájdalom.
Az első hónapok pokoliak voltak. Gábor szülei sem örültek nekünk, de legalább nem dobtak ki. Egy apró albérletbe költöztünk Kőbányán, ahol a penészfoltok versenyeztek a falakon. Gábor kétkezi munkát vállalt egy autószerelő műhelyben, én pedig takarítani jártam egy irodaházba, amíg már nem bírtam a terhességgel.
A kisfiunk, Marci, egy februári hajnalon született meg. Soha nem felejtem el azt az éjszakát: hó esett, és a kórház ablakán át néztem a pelyheket, miközben Marci sírása betöltötte a szobát. Akkor először éreztem azt, hogy talán mégis lesz erőm végigcsinálni ezt az egészet.
A következő években minden nap harc volt. Volt, hogy csak pár kiflit tudtunk venni vacsorára. Volt, hogy Gábor hónapokig munkanélküli volt. Volt, hogy Marci beteg lett, és nekem választanom kellett: gyógyszer vagy villanyszámla. A barátaim eltűntek mellőlem – vagyis inkább én húzódtam el tőlük szégyenemben.
A szüleim egyszer sem kerestek. Még akkor sem, amikor Marci megszületett. Még akkor sem, amikor Gábor balesetet szenvedett a munkahelyén, és én egyedül maradtam mindennel.
De valahogy mindig talpra álltunk. Lassan jobb lett: Gábor kapott egy állandó szerződést egy nagyobb cégnél, én elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot és irodai munkát kaptam. Marci iskolás lett, okos és érzékeny kisfiúvá cseperedett.
Tíz év telt el azóta az éjszaka óta. Egy péntek délután volt, amikor csöngettek. Marci épp matekleckét írt az asztalnál.
– Anya, valaki van az ajtónál! – kiáltott be.
Kinyitottam az ajtót – és ott álltak ők. Anyám haja megőszült, apám megtörtnek tűnt.
– Szia, Zsófi… – mondta anyám halkan. – Beszélhetnénk?
A torkomban dobogott a szívem. Nem tudtam megszólalni.
– Nagyon nagy bajban vagyunk – kezdte apám. – Elveszítettem az állásomat… Anyád beteg… Nem tudjuk fizetni a lakást…
Ott álltak előttem azok az emberek, akik tíz éve gondolkodás nélkül kidobtak az utcára. Most ők kértek segítséget tőlem.
Beengedtem őket. Leültek az asztalhoz – ugyanúgy, mint tíz éve –, de most ők voltak azok, akik félve néztek rám.
– Sajnáljuk… – mondta anyám könnyes szemmel. – Tudom, hogy megbocsáthatatlan volt… De most nincs másunk…
Nem tudtam mit mondani. Egyszerre éreztem haragot és sajnálatot. Eszembe jutott minden éjszaka a hideg albérletben, minden megalázó pillanat, amikor segítséget kértem volna tőlük…
Gábor később jött haza. Meglepődött a látogatók láttán.
– Mi történt? – kérdezte halkan.
– Segítséget kérnek – mondtam röviden.
Az este hosszú beszélgetéssel telt. A szüleim elmesélték, hogyan vesztették el mindazt, amijük volt; hogyan maradtak magukra; hogyan gondoltak rám minden nap – de túl büszkék voltak ahhoz, hogy jelentkezzenek.
Marci csendben figyelte őket. Amikor anyám felállt és odament hozzá, megsimogatta a fejét.
– Sajnálom, kisunokám…
Aznap este alig aludtam. Vajon képes vagyok megbocsátani? Vajon képes vagyok segíteni azoknak, akik egyszer hátat fordítottak nekem?
Végül úgy döntöttem: segítek nekik annyiban, amennyiben tudok – de soha nem felejtem el azt az éjszakát tíz évvel ezelőtt.
Most itt ülök a konyhaasztalnál – ugyanúgy, mint akkor –, és azon gondolkodom: vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani azoknak, akik a legjobban megbántottak minket? Ti mit tennétek a helyemben?