Kiderült, hogy az anyósom mégsem olyan szörnyű – gondoltam, miközben a feleségemmel való harcok felemésztettek

– Hogy lehet, hogy mindig mindent elrontasz, András? – csattant fel Zsuzsa, a feleségem, miközben a konyhapulton csattogtatta a kést. A hangja úgy vágott belém, mint a penge a friss kenyérbe. Aznap reggel is késve indultam munkába, mert elfelejtettem elhozni a gyerekek tornazsákját a nagymamától. Zsuzsa szerint ez már a sokadik alkalom volt, hogy „nem lehet rám számítani”.

A szavak visszhangzottak bennem, miközben a parkban ültem egy rozoga padon, és egy tegnapi, kemény kiflit majszoltam. A krémsajt már majdnem megszáradt rajta, de nem érdekelt. A galambok körülöttem türelmetlenül toporogtak, hátha leesik nekik egy morzsa. Néztem őket, és azon gondolkodtam, vajon nekik is ilyen nehéz az életük? Vagy csak én érzem magam ennyire elveszettnek?

Az utóbbi hónapokban minden napunk veszekedéssel telt. Zsuzsa egyre ingerültebb lett velem, én pedig egyre inkább magamba zárkóztam. A munkahelyemen is egyre nehezebben ment minden, főnököm, László is megjegyezte: „András, mintha nem lennél itt fejben.” Nem volt igaza? Otthon sem voltam már igazán jelen.

Egyik este aztán robbant a bomba. Zsuzsa sírva fakadt a nappaliban:
– Elegem van ebből! Nem bírom tovább! Miért nem tudsz egyszerűen csak segíteni? Miért kell mindent nekem csinálnom?

Próbáltam magyarázkodni:
– Próbálok segíteni, de te mindig csak azt látod, amit elrontok…

– Mert mindig elrontod! – vágott vissza.

A gyerekek csendben ültek a szobájukban. Hallottam, ahogy suttognak egymásnak. A szívem összeszorult.

Másnap reggel váratlanul megjelent az anyósom, Ilona. Mindig tartottam tőle – kemény asszony hírében állt –, de most valahogy más volt a tekintete.
– András, beszéljünk egy kicsit – mondta halkan.

Leültünk a konyhában. Ilona rám nézett, és azt mondta:
– Tudom, hogy Zsuzsa nehéz természet. Az apja is ilyen volt. De te sem vagy könnyű eset. Nem lehet mindig csak menekülni vagy hallgatni. Ha nem beszéltek egymással őszintén, tönkremegy minden.

Először felháborodtam:
– Én próbálok beszélni vele! De ő csak kiabál!

Ilona elmosolyodott.
– Tudod, mit csináltam én ilyenkor az apjával? Fogtam magam, és leültem mellé. Nem szóltam semmit. Csak ott voltam. Néha nem kell szavakba önteni mindent. Néha elég csak ott lenni.

Aznap este Ilona maradt vacsorára. A gyerekek örültek neki, Zsuzsa pedig láthatóan megkönnyebbült, hogy valaki átvette tőle a stafétabotot. Vacsora után Ilona odahívta Zsuzsát az ablakhoz.
– Kislányom, látod azt a fát ott kint? – mutatott ki az udvarra. – Az is kibírja a vihart. Néha meghajlik, de nem törik el. Te is ilyen vagy. De András is csak ember.

Zsuzsa először csak nézett rá döbbenten, aztán halkan megszólalt:
– Anya… félek, hogy elveszítem őt.

Ilona megsimogatta a vállát.
– Akkor harcolj érte! De ne ellene, hanem vele együtt!

Aznap este először éreztem azt hónapok óta, hogy talán van remény. Ilona leült mellém a kanapéra.
– András, ne félj kimutatni az érzéseidet. Zsuzsa erős nő, de néha neki is szüksége van arra, hogy valaki átölelje.

A következő napokban próbáltam változtatni. Nem volt könnyű. Minden reggel korábban keltem, hogy segítsek a reggeli készülődésben. Este együtt vacsoráztunk – Ilona gyakran csatlakozott hozzánk –, és próbáltunk beszélgetni. Nem mindig ment simán; néha még mindig kiabáltunk egymással. De már nem volt olyan reménytelen minden.

Egy este Zsuzsa odajött hozzám lefekvés előtt.
– Köszönöm, hogy próbálkozol – mondta halkan.

Meglepődtem.
– Én is köszönöm neked… hogy még adsz esélyt.

Ilona másnap elutazott vidékre a nővéréhez. Mielőtt elment volna, rám nézett:
– Ne feledd: néha az anyós sem olyan szörnyű… Csak meg kell ismerni igazán.

Most itt ülök újra a parkban – ezúttal friss kiflivel –, és azon gondolkodom: vajon hányan ítéljük el egymást anélkül, hogy igazán megismernénk a másikat? Hány család megy tönkre csak azért, mert nem merünk beszélni az érzéseinkről?

Ti mit gondoltok? Tényleg olyan nehéz lenne őszintén beszélni egymással? Vagy csak félünk attól, amit hallani fogunk?