Ki vagyok én valójában? Zsuzsanna története egy családi titokról
– Zsuzsi, te miért nem hasonlítasz senkire a családból? – csattant fel hirtelen a nagybátyám, Laci bácsi, miközben a vasárnapi húsleves gőze körbelengte az asztalt. A kanalam megállt a levegőben, és minden szem rám szegeződött. Anyám szeme villámokat szórt, apám zavartan köhintett, de senki sem szólt egy szót sem. A csend olyan sűrű volt, hogy szinte tapintani lehetett.
Gyerekkorom óta éreztem, hogy valami nem stimmel velem. Mindig is más voltam: barna hajam és zöld szemem élesen elütött anyám szőke tincseitől és apám kék tekintetétől. A családi fényképeken is úgy néztem ki, mintha valaki véletlenül odafotózott volna egy idegent. De sosem mertem kérdezni. Talán féltem a választól.
Aznap este, amikor már mindenki hazament, anyám leült mellém a konyhában. A keze remegett, ahogy egy csésze teát tett elém.
– Zsuzsi, van valami, amit tudnod kell – kezdte halkan. – De kérlek, ne haragudj ránk…
A szívem hevesen vert. Éreztem, hogy most valami végérvényesen megváltozik.
– Nem az apád lánya vagy – mondta ki végül. – Vagyis… biológiailag nem. Amikor fiatalok voltunk, volt egy rövid kapcsolatom valakivel… Aztán jött az apád, és ő úgy döntött, hogy elfogad téged sajátjaként.
Nem tudtam megszólalni. Mintha egy idegen testbe költöztem volna. Az egész addigi életem hazugság lett egy pillanat alatt.
– Ki az igazi apám? – kérdeztem végül rekedten.
Anyám csak sírt. – Egy régi barát… Már rég elköltözött Pécsről. Nem tudom, hol van most.
Aznap este nem aludtam. Csak bámultam a plafont, és próbáltam összerakni magamban mindazt, amit hallottam. Vajon ki vagyok én? Egy hiba? Egy titok? Egy bűn emléke?
A következő hetekben minden megváltozott. Apám – vagyis az a férfi, akit eddig apámnak hittem – kerülni kezdett. Nem szólt hozzám reggelente, csak némán bámulta a kávéját. Anyám folyton sírt. A családban mindenki feszengve kerülte a témát.
Egyik este, amikor már nem bírtam tovább, odamentem apámhoz.
– Te most már nem szeretsz engem? – kérdeztem tőle remegő hangon.
Sokáig hallgatott. Aztán lassan megszólalt:
– Nem tudom, Zsuzsi… Próbálom… De nehéz…
Ez volt az a pillanat, amikor végleg elveszettnek éreztem magam.
Elkezdtem kutatni a múltat. Régi fényképeket nézegettem, anyám régi naplóit olvastam titokban. Próbáltam kideríteni, ki lehet az igazi apám. Egyetlen nyomot találtam: egy megsárgult fényképet egy fiatal férfiról, akinek ugyanúgy zöld szeme volt, mint nekem. A hátulján csak ennyi állt: „Gábor, 1987”.
Elhatároztam, hogy megkeresem őt. Felhívtam minden régi ismerőst, anyám régi barátnőit is. Végül megtudtam: Gábor már régóta Németországban él. Hosszas keresgélés után sikerült megszereznem az e-mail címét.
Napokig ültem a gép előtt, mire összeszedtem a bátorságot írni neki.
„Kedves Gábor! Lehet, hogy furcsán hangzik ez az üzenet… de talán maga az apám.”
Vártam a választ. Egy hét telt el, mire visszaírt.
„Kedves Zsuzsanna! Megdöbbentett a levele… Ha szeretné, beszéljünk telefonon.”
A telefonbeszélgetésünk életem egyik legnehezebb órája volt. Gábor először tagadta, aztán amikor elmondtam mindent, hosszan hallgatott.
– Ha tényleg az én lányom vagy… szeretném megismerni téged – mondta végül.
Elutaztam hozzá Münchenbe. Amikor megláttam őt a pályaudvaron, mintha magamat láttam volna férfiban: ugyanaz a járás, ugyanaz a mosoly.
A találkozásunk egyszerre volt felszabadító és fájdalmas. Gábor kedves volt velem, de éreztem rajta is a zavart és a bűntudatot.
– Sajnálom, hogy nem tudtam rólad – mondta könnyes szemmel.
Hazatérve újra szembe kellett néznem a családommal. Anyám örült, hogy találkoztam Gáborral, de apám… ő még inkább elzárkózott tőlem.
A családunk széthullott. Apám végül elköltözött otthonról; azt mondta, nem tudja feldolgozni a történteket. Anyám hónapokig depressziós volt. Én pedig ott maradtam két család között: egyik sem fogadott be igazán.
Évek teltek el azóta. Ma már felnőtt nő vagyok; saját lakásban élek Budapesten. Gáborral néha beszélünk telefonon, de sosem lettünk igazi apa-lánya páros. Anyámmal lassan újra közel kerültünk egymáshoz; apámmal viszont csak ünnepekkor váltunk pár szót.
Sokszor gondolkodom azon: jobb lett volna-e sosem megtudni az igazságot? Vajon boldogabb lennék-e most? Vagy minden hazugság előbb-utóbb felszínre tör?
Ti mit tennétek a helyemben? Inkább éltek tovább egy hazugságban vagy vállaljátok az igazság fájdalmát?