„Ki kellett tennem a lányomat és a vejét a házból” – Egy anya vallomása a vendégszeretet árnyoldaláról

– Dóra, kérlek, ne emeld fel így a hangod! – remegett a hangom, ahogy a konyhaasztalnál ültem, ujjaim görcsösen szorították a porcelán csészét. A kávé már rég kihűlt, de nem volt erőm felállni. A lányom, akit egykor ölemben ringattam, most dühösen nézett rám, szemeiben harag és fáradtság keveredett.

– Anya, nem érted meg! Gábor elvesztette az állását, én is csak részmunkaidőben dolgozom. Nem tudunk albérletet fizetni! – csattant fel újra.

A szívem összeszorult. Mindig is segítőkész voltam, főleg mióta özvegy lettem. A férjem, Laci halála után megtanultam egyedül élni, megszoktam a csendet, a magányt. De amikor Dóra felhívott azzal, hogy nincs hova menniük, egy pillanatig sem haboztam. – Gyere haza, kislányom – mondtam akkor –, mindig lesz helyetek nálam.

Az első hetekben minden rendben ment. Dóra és Gábor hálásak voltak, segítettek a házimunkában, esténként együtt vacsoráztunk. Újra éreztem, hogy van családom. De ahogy múltak a napok, valami megváltozott. Gábor egyre többet ült a számítógép előtt, álláskeresés helyett videojátékokat játszott. Dóra fáradtan járt haza, és egyre gyakrabban szólt be nekem apróságok miatt.

Egyik este, amikor épp a kedvenc rádióműsoromat hallgattam, Gábor bejött a nappaliba.

– Margit néni, nem lehetne halkabban? Zavar a koncentrálásban – mondta szemrehányóan.

Először csak mosolyogtam rajta. De másnap már Dóra is panaszkodott: – Anya, miért kell mindig ilyen korán kelni? Nem tudunk aludni tőled!

Éreztem, hogy lassan kiszorulok a saját otthonomból. Már nem mertem bekapcsolni a rádiót reggelente. A könyveimet is elpakoltam a polcról, mert Gábor szerint túl sok helyet foglalnak el. A konyhában is csak akkor főztem, amikor ők nem voltak otthon.

Egy vasárnap reggel Dóra rám szólt:

– Anya, beszélnünk kell. Gábor szerint túl sokat szólsz bele az életünkbe. Nem vagyunk már gyerekek!

– De hát csak segíteni akarok… – próbáltam védekezni.

– Nem kell mindenbe beleszólnod! – vágott közbe Gábor is.

Aznap este sírva feküdtem le. Az ágyamban feküdve azon gondolkodtam, hol rontottam el. Mindig azt hittem, hogy az anyai szeretet mindent megold. De most úgy éreztem magam, mint egy betolakodó.

A következő hetekben egyre több volt a vita. Egy nap Dóra dühösen csapta be maga mögött az ajtót:

– Elegem van ebből! Miért nem tudsz egyszerűen csak elfogadni minket?

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem némán, és néztem az üres szobát.

Aztán jött az utolsó csepp: egy este hazaérve azt láttam, hogy Gábor átrendezte a nappalit. A férjem foteljét kidobták az erkélyre.

– Ez már nem illett ide – mondta vállat vonva.

Akkor valami eltört bennem. Felhívtam Dórát:

– Beszélnünk kell. Ez így nem mehet tovább.

Aznap este leültünk hárman az asztalhoz. A hangom remegett:

– Szeretlek titeket, de ez már nem az én otthonom. Nem érzem magam jól itt… Kérlek titeket, keressetek másik lakást.

Dóra először csak nézett rám döbbenten.

– Anya… ezt nem gondolhatod komolyan!

– De igen – mondtam halkan –, mert ha így maradunk együtt, végleg elveszítelek titeket.

Néhány hét múlva elköltöztek. Azóta újra csend van a lakásban. Néha hiányzik a társaságuk, de legalább újra önmagam lehetek.

Minden nap azon gondolkodom: vajon rossz anya vagyok-e azért, mert kiálltam magamért? Vagy csak egyszerűen eljött az idő, hogy végre én is fontos legyek magamnak?