Kettészakadt otthon: Amikor a vejem ellenséggé válik
– Nem fogod elhinni, mit mondott Gábor ma reggel – csattant fel Anna, miközben remegő kézzel dobta le a kulcsait az előszobában. A hangja tele volt fájdalommal és dühvel, amitől összeszorult a szívem.
– Már megint mit akar? – kérdeztem fáradtan, miközben próbáltam elrejteni a bennem tomboló haragot.
– Azt mondta, hogy jogilag jár neki a ház fele. Hogy ő is beletett pénzt a felújításba, és ha nem fizetjük ki, eladja az ő részét akárkinek! – Anna hangja elcsuklott.
A konyhaasztalnál ültem, előttem egy csésze kihűlt kávéval. A ház, amelyet húsz évvel ezelőtt két kezemmel építettem fel, most hirtelen idegennek tűnt. Minden sarokban ott lappangott a feszültség: a nappaliban, ahol Anna gyerekként játszott; az udvaron, ahol Gáborral együtt grilleztünk nyaranta. Most mindez veszélybe került.
– Nem fogom hagyni, hogy ezt tegye veled – mondtam végül halkan. De magamban tudtam: nem lesz könnyű harc.
Gábor sosem volt rossz ember – legalábbis ezt hittem. Amikor Anna hozzáment, örültem, hogy egy dolgos, rendes fiút választott. Segített a ház körül, együtt festettük le a kerítést, cseréltük ki a tetőt. De most minden megváltozott. A válás után mintha kicserélték volna: rideg lett, számító és követelőző.
Egy héttel később ügyvédhez kellett mennünk. Anna keze remegett, amikor aláírta a papírokat. Gábor ott ült velünk szemben, és még csak rám sem nézett.
– Zoltán bácsi, én csak azt akarom, ami jogosan jár – mondta halkan.
– Jogos? – sziszegtem vissza. – Az én kezem munkája van ebben a házban! Te csak beköltöztél és élvezted!
Anna közénk állt: – Elég! Nem akarok harcot! Csak legyen vége…
De nem lett vége. Gábor ügyvédje levelet küldött: értékbecslés, osztozkodás. A szomszédok is tudomást szereztek róla; mindenki suttogott. Az utcán már nem köszöntek úgy, mint régen.
Az éjszakák egyre hosszabbak lettek. Feleségem, Mária csendben sírt esténként. – Miért pont velünk történik ez? – kérdezte újra és újra.
Egyik este Anna bejött hozzánk: – Apa, ha kell, elköltözöm. Nem akarom, hogy miattam menjen tönkre minden.
– Nem mész sehová! Ez a te otthonod is! – öleltem magamhoz.
De belül rettegtem. Mi lesz, ha tényleg el kell adnunk a házat? Hová megyünk? Hová megy Anna? És mi lesz az unokámmal, Petivel?
A bírósági tárgyalás napján Anna szinte összeomlott. Gábor ridegen sorolta fel a számlákat: festék, csempe, új kazán. Az ügyvédje mindent dokumentált.
– Nem tagadom, hogy segítettél – mondtam végül –, de ez nem csak pénzről szól! Ez egy család otthona!
A bíró arca kifejezéstelen maradt. A törvény nem ismeri az érzelmeket.
Hetekig vártuk az ítéletet. Addig minden nap úgy telt el, mintha penge élén táncolnánk. Mária egészségileg is megroppant: magas vérnyomás, álmatlanság.
Végül megjött az ítélet: Gábornak valóban jár valamennyi pénz – de nem annyi, amennyit követelt. A házat megtarthattuk, de ki kellett fizetni őt.
Anna sírt megkönnyebbülésében és fájdalmában egyszerre.
– Apa… most már tényleg vége? – kérdezte halkan.
– Vége… de valami örökre elveszett – feleltem.
Azóta is minden nap eszembe jut: hogyan juthattunk idáig? Hol rontottuk el? Vajon tényleg csak pénzről szól minden? Vagy van még remény arra, hogy egyszer újra család lehetünk?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy tényleg csak az számít ma Magyarországon is: kié a papíron szereplő négyzetméter?