Két világ között: Egy anyós vallomása egy házban, ami már nem az enyém

– Nem kellene ennyire hangosan csörömpölnöd reggelente, mama – szólt rám Zsuzsa, a menyem, miközben a konyhapultnál állt, és a telefonját nyomkodta. A kávéfőző mellett álltam, próbáltam csendben maradni, de a régi csészék mindig zörögnek, akárhogy is igyekszem. A szívem összeszorult. Ez már nem az én konyhám, nem az én szabályaim.

Amióta tavaly ősszel eladtam a lakásomat – mert a nyugdíjamból már nem tudtam fenntartani –, ide költöztem a fiamékhoz, Gáborhoz és Zsuzsához. Azt hittem, majd örülnek, hogy segíthetek az unokámmal, Marcival, és hogy végre együtt lehetünk. De valahogy minden nap egyre nehezebb lett.

Gábor reggelente sietve köszön rám: – Szia, anya! – aztán már csukja is maga mögött az ajtót. Zsuzsa pedig… hát, ő mindig elfoglalt. Néha úgy érzem, csak egy bútordarab vagyok itt, amit ide-oda tologatnak.

A legrosszabbak azok a pillanatok, amikor Marci odajön hozzám: – Mama, játszol velem? – és Zsuzsa rögtön közbeszól: – Most ne zavard mamát, tanulnod kell! Mintha attól félnének, hogy túl közel kerülök hozzájuk. Vagy talán attól tartanak, hogy beleszólok az életükbe? Pedig csak segíteni akarok.

Egyik este vacsora közben Gábor megkérdezte: – Anya, nem lenne jobb neked egy idősek otthonában? Ott lennének barátaid, programok… Itt meg csak szorongsz.

A villám megállt a kezemben. – Tehát útban vagyok? – kérdeztem halkan.

– Nem erről van szó – mondta gyorsan Zsuzsa –, csak aggódunk érted. Itt nincs társaságod.

De hát ti vagytok a családom! – akartam kiáltani, de csak lenyeltem a szavakat. Aznap este sokáig forgolódtam az ágyamban. Emlékeztem arra az időre, amikor még mindenki hozzám jött tanácsért: Gábor az iskolai gondjaival, Zsuzsa pedig recepteket kért tőlem. Most meg úgy érzem magam, mint egy árnyék.

Másnap reggel Marci odabújt hozzám: – Mama, mesélsz nekem a régi időkről?

Elmosolyodtam. – Persze, kisunokám. Tudod, amikor én voltam kislány… – elkezdtem mesélni neki arról a világról, ami már nincs. Ahol még együtt főztünk nagyanyámmal, ahol mindenki ismert mindenkit a házban.

Zsuzsa bejött a szobába és sóhajtott: – Marci, készülj az iskolába! Mama majd később mesél.

A tekintetünk találkozott. Láttam benne valami fáradtságot… vagy talán féltékenységet? Vajon attól tart, hogy elveszem tőle a fiát? Vagy csak egyszerűen zavarja a jelenlétem?

Egy délután Zsuzsa barátnője jött át. Hallottam, ahogy a nappaliban beszélgetnek:

– Hogy bírod Elenával egy fedél alatt?
– Ne is mondd… Néha úgy érzem, mintha minden lépésemet figyelné. És Gábor sem segít sokat. Szeretném visszakapni a saját életemet.

A szívem összeszorult. Hát tényleg ennyire teher vagyok?

Aznap este Gábor bejött hozzám.
– Anya… beszélhetnénk?
– Persze.
– Tudom, hogy nehéz neked itt. De Zsuzsa is fáradt. Próbálj meg egy kicsit… alkalmazkodni.
– Mit jelent ez? Hogy ne szóljak semmihez? Hogy ne legyek jelen?
– Nem ezt mondtam… csak… próbálj meg kevésbé… látható lenni.

Az ablakhoz mentem és kinéztem a sötét kertbe. Emlékszem, mennyit dolgoztam ezért a családért. Hány éjszakát virrasztottam Gábor betegségei mellett. Most meg azt kérik tőlem: legyek láthatatlan.

Másnap reggel eldöntöttem: elmegyek sétálni a parkba. Ott legalább nem érzem magam feleslegesnek. A padon ülve néztem az embereket: fiatal anyukák tolták a babakocsit, idősek beszélgettek egymással. Egy idős úr mellém ült.
– Jó reggelt! – köszönt rám kedvesen.
– Jó reggelt.
– Minden rendben?
– Igen… csak néha nehéz megtalálni a helyemet ebben az új világban.
– Tudja… nekünk időseknek már nem könnyű. De ha nem adjuk fel, még lehetnek szép napjaink.

Hazafelé menet elhatároztam: nem leszek láthatatlan. Megpróbálok beszélgetni Zsuzsával. Este leültem mellé.
– Szeretnék segíteni neked – mondtam halkan –, de úgy érzem, útban vagyok.
Zsuzsa felsóhajtott.
– Nem vagy útban… csak néha nehéz alkalmazkodni mindenkinek. Nekem is új ez az egész.
– Talán beszélhetnénk többet egymással… hogy jobban megértsük egymást.
Zsuzsa bólintott.

Azóta próbálunk többet beszélgetni. Néha sikerül, néha nem. De legalább már nem érzem magam teljesen feleslegesnek.

Vajon hány idős ember él ma Magyarországon úgy, hogy láthatatlannak érzi magát a saját családjában? Miért olyan nehéz megtalálni egymást két generáció között? Talán ti is éreztétek már ezt?