Két világ között: Egy anya szíve, amikor a család szétszakad
– Ne gyere vissza, Zsuzsa! – László hangja még mindig visszhangzik a fülemben, ahogy az ajtó becsapódott mögöttem. A kulcs elfordult, és én ott álltam a lépcsőházban, egy szál kabátban, a táskámban csak a telefonom és néhány apróság. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Nem hittem el, hogy ez megtörténhet velünk. Húsz év házasság után, két gyerekkel, egy közös élet minden örömével és nehézségével – most mégis itt vagyok, kizárva a saját otthonomból.
Minden azzal kezdődött, hogy Anna, a lányunk, sírva jött haza az iskolából. Tizenhat éves, érzékeny, okos lány, de mostanában egyre többet vitatkozik az apjával. László mindig is szigorú volt vele – szerinte csak így lehet rendet tartani. De Anna most valami olyat mondott, amitől minden megváltozott.
– Anya, nem bírom tovább! Apa azt mondta, ha nem javítok a jegyeimen, eltilt a zongorától. De én mindent megpróbáltam! – zokogta Anna.
Leültem mellé az ágyra, átöleltem. Tudtam, milyen fontos neki a zene. Az apja viszont úgy gondolta, csak a tanulás számít. Próbáltam beszélni Lászlóval.
– Laci, kérlek, ne vedd el tőle azt az egy örömöt is! – kérleltem este.
– Zsuzsa, te mindig csak mentegeted! Ha most engedünk, később sem fogja komolyan venni az életet! – csattant fel.
A vita egyre hevesebb lett. Anna bezárkózott a szobájába, mi pedig egymásnak estünk a nappaliban. Aztán László hirtelen felállt.
– Ha ennyire fontos neked Anna akarata, akkor menj vele! – mondta dühösen.
Nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolja. De amikor másnap reggel hazaértem a boltból, már nem engedett be. Az ablakból nézett rám, arca kemény volt.
– Addig nem jöhetsz vissza, amíg nem döntesz: vagy őt támogatod mindenben, vagy mellettem állsz! – mondta.
Ott álltam a lépcsőházban, és először éreztem azt életemben: nincs hova mennem. Anyám már rég meghalt, apám vidéken él egy kis faluban. Barátnőim mind elfoglaltak családdal, munkával. Anna bent sírt a szobájában – hallottam a hangját az ablakon keresztül.
Elmentem sétálni a Duna-partra. Néztem a vizet, ahogy hömpölyög – mintha az én életem is sodródna valamerre, amerre nem akarom. Eszembe jutottak anyám szavai: „Egy anya mindig tudja, mi a helyes.” De most fogalmam sem volt róla.
Este Anna írt üzenetet: „Anya, félek. Apa nagyon ideges.”
Vissza akartam menni hozzá. De László nem engedett be. Végül egy régi kolléganőmhöz mentem aludni. Hajnalban felriadtam: mi lesz most velünk? Hogyan lehet egyszerre jó anya és jó feleség?
Másnap reggel László felhívott.
– Gondolkodtál? – kérdezte hidegen.
– Laci… én nem tudok választani köztetek! Mindkettőtöket szeretlek! – sírtam bele a telefonba.
– Akkor nem jöhetsz haza – mondta és letette.
Anna közben egyre rosszabbul lett. Az iskolából hívtak: „Zsuzsa néni, Anna ma rosszul lett az órán.” Rohantam érte. Az igazgatónő rám nézett: „Tudom, hogy nehéz most maguknak. De Annának szüksége van magára.”
Hazavittem Annát magamhoz – legalábbis oda, ahol ideiglenesen laktam. Próbáltam erős lenni előtte.
– Minden rendben lesz, kicsim – suttogtam neki este.
De belül darabokra hullottam. László nem keresett többé. A fiam, Gergő is apja mellé állt: „Anya, apa csak jót akar Annának.”
Hetek teltek el így. Anna lassan kezdett újra mosolyogni mellettem. De minden este sírtam titokban: elvesztettem a férjemet? Vagy csak idő kell neki?
Egy este László üzenetet küldött: „Beszéljünk.” Remegő kézzel mentem el hozzá. Ott ültünk egymással szemben az üres konyhában.
– Zsuzsa… én csak féltem attól, hogy elveszítem Annát – mondta halkan.
– Én is félek attól, hogy elveszítem mindkettőtöket – válaszoltam.
Hosszú csend volt köztünk. Végül László megszorította a kezem.
– Próbáljuk meg újra… együtt – mondta.
Nem tudom, mi lesz velünk ezután. De azt tudom: anya és feleség között választani olyan fájdalom, amit senkinek sem kívánok.
Vajon lehet egyszerre jó anya és jó feleség? Vagy minden döntés veszteséggel jár? Ti mit tennétek a helyemben?