Két világ között: Egy anya szíve, amikor a család szétszakad

– Ha most kimész azon az ajtón, ne is gyere vissza! – László hangja úgy csattant a nappaliban, mint ostorcsapás. A kezemben remegett a bögre, a tea már rég kihűlt. A szívem hevesen vert, miközben a tekintetem a sötét ablakban tükröződött. Vajon tényleg most vesztem el mindent, amit negyven év alatt felépítettünk?

Nem így képzeltem el a nyugdíjas éveimet. Mindig is én voltam a béketeremtő: tanárként az iskolában, anyaként és feleségként otthon. A lányom, Zsófi, volt az örök büszkeségem – okos, makacs, mindig a saját útját járta. László szigorú volt, de azt hittem, igazságos is. Amikor Zsófi hozzáment Gáborhoz, egy egyszerű, de jószívű fiúhoz Újpestről, László csak annyit mondott: „Nem lesz ebből semmi jó.” De végül beletörődött – miattam.

Aztán megszülettek az unokák: Panni és Marci. Gábor elvesztette az állását a járvány alatt, Zsófi visszament dolgozni egy könyvelőirodába. Egyre nehezebben boldogultak. Egy este Zsófi hívott fel sírva:

– Anya, nem bírom tovább. Gábor teljesen maga alatt van, a gyerekek folyton betegek. Tudnál segíteni? Legalább pár hétig?

A szívembe markolt a fájdalom – Zsófi sosem kért semmit. Mindig mindent egyedül akart megoldani. Elmondtam Lászlónak, mire ő felrobbant:

– Nem fogok gyerekvigyázó lenni! Nem ezért dolgoztam egész életemben! Oldják meg maguk!

– De hát ők a mi unokáink! Zsófi a lányunk! Nem hagyhatjuk őket cserben! – próbáltam érvelni.

– Én mondtam: nem! – vágta rá, és kiviharzott a lakásból.

Napokig csak bolyongtam a lakásban. Végül összeszedtem magam és elmentem Zsófiékhoz Káposztásmegyerre. A lakásban káosz uralkodott: játékok mindenhol, mosatlan edények, Gábor kimerülten próbálta altatni Marcit.

– Anya… – Zsófi rám borult és zokogott. – Sajnálom, hogy kérnem kell…

– Ezért vannak az anyák – simogattam meg.

Ott maradtam pár napot. Főztem, mostam, vittem-hozta a gyerekeket óvodába. Gábor biciklis futárként dolgozott esténként is. Esténként Zsófival teát ittunk és arról beszélgettünk, mennyire félnek a jövőtől.

Amikor hazamentem, László már várt rám.

– Na? Megvolt a hősiesség? – kérdezte gúnyosan.

– Segítenem kellett nekik. Visszamegyek még pár napra.

– Ha kimész azon az ajtón… – kezdte újra.

Sokáig néztem rá. A harag mögött félelmet láttam: félt az öregedéstől, attól, hogy már nem ő irányítja az életünket.

Másnap összepakoltam egy bőröndöt és visszamentem Zsófiékhoz. Panni és Marci boldogan ugrottak a nyakamba: „Mama! Mama!”

Hetek teltek el. László nem vette fel a telefont. Csak egy-egy rövid üzenet jött: „Ne gyere vissza.”

Zsófi új munkát talált egy multinál, Gábor raktáros lett egy logisztikai cégnél. Lassan talpra álltak. Én főztem rájuk, vittem-hozta a gyerekeket, segítettem a házi feladatban.

De minden este sírtam a kanapén. Hiányzott az otthonom, László morgós humora, közös reggelijeink.

Egy nap hívott a szomszédom:

– Klári néni… Lászlót láttam bőrönddel elmenni. Talán elköltözött.

Elrohantam a régi lakásunkhoz – üres postaláda, zárat cseréltek.

Kerestem őt: hívtam az öccsét Szegeden, az unokatestvérét Debrecenben. Senki sem tudott semmit – vagy nem akart mondani.

Teltek a hónapok. Panni megtanult írni-olvasni, Marci rajzolt nekem anyák napi képeslapot. Zsófiék egyre kevésbé szorultak rám – önállósodtak.

Én pedig egyedül maradtam.

Visszhangzott bennem László mondata: „Ne gyere vissza.” Tényleg ilyen könnyű eldobni negyven év közös életet? Anyának lenni azt jelenti, hogy lemondok arról, hogy feleség is legyek?

Egy nap névtelen levelet kaptam: „Őket választottad – élj ezzel.”

Reszketett a kezem. Napokig nem tudtam aludni vagy enni. A parkban sétáltam és irigykedve néztem az idős párokat kézen fogva.

Zsófi észrevette rajtam:

– Anya… hiányzik apa?

– Jobban, mint gondolod – suttogtam.

– Írj neki levelet!

Írtam egy hosszút: mennyire hiányzik, mennyire fájt ez a szakadás köztünk és hogy nem tudtam máshogy dönteni.

Nem válaszolt.

Eltelt két év. Panni iskolába ment, Marci focizni kezdett. Zsófiék vettek egy panelt Rákospalotán hitelre. Én egy kis garzont béreltem Káposztásmegyeren – közel hozzájuk, de távol mindentől.

Néha látom Lászlót a Lehel piacon: ősz fejjel lehajtott fejjel siet el mellettem. Nem szólunk egymáshoz.

Este előveszem a régi fotókat: esküvői képek, karácsonyok nevetéssel teli asztal mellett. És kérdezem magamtól: tényleg választani kellett? Mindig háború kell legyen család és szeretet között?

Panni néha megkérdezi:
– Mama, miért nem jön már nagypapa?
Én csak annyit mondok: – Talán egyszer visszajön…
De tudom: nem fog.

Büszke vagyok Zsófira és Gáborra – megállták a helyüket. Imádom az unokáimat. De vajon lehet boldog az ember anélkül, akivel fél életét leélte?

Talán az anyai szeretet mindig veszteséggel jár? Talán minden döntés fájdalmat okoz? Vagy csak én nem tudtam megtalálni az utat két világ között?

Ti mit tennétek? Lehet egyszerre jó anya és jó feleség valaki? Vagy mindig választani kell?