Két világ között: Amikor a férjem idegenné vált

– Miért nem érted meg, hogy nekem ez fontos? – Gábor hangja remegett az indulattól, ahogy a konyhaasztalnál állt, kezében a régi kulcscsomóval, amit a nagyszüleitől örökölt.

– És te miért nem érted meg, hogy én nem akarok itt élni? – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. A falusi ház ablakán túl a kertben már sárgultak a levelek, a levegőben pedig ott volt a közelgő tél ígérete.

Budapesten születtem, ott nőttem fel. A város zaja, a villamos csilingelése, a kávézók illata – ezek voltak az én otthonom. Gábor viszont mindig is arról álmodott, hogy egyszer visszaköltözik abba a kis faluba, ahol a gyerekkorát töltötte. Amikor megismerkedtünk az egyetemen, ez csak egy távoli tervnek tűnt. Azt hittem, majd kinövi. De nem így lett.

Az első években minden rendben volt. Szerettük egymást, közös barátaink voltak, hétvégente moziba jártunk vagy sétáltunk a Margitszigeten. Aztán Gábor egyre többet beszélt arról, hogy mennyire elege van a városból. Egyre gyakrabban hozta szóba a vidéki életet: „Ott legalább van levegő! Ott nem kell mindenért sorban állni!” – mondogatta újra és újra.

Az igazi törés akkor jött, amikor meglátogattuk anyukámat és apukámat Zuglóban. Anyám már az ajtóban megjegyezte: – Kislányom, olyan sápadt vagy! Biztosan túl sokat dolgozol.

Gábor csak mosolygott, de később, amikor hazafelé tartottunk az autóban, kitört belőle: – Látod? Még anyád is látja rajtad! Ez nem élet! Miért nem próbáljuk meg azt a házat? Ott minden más lenne.

Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen csak néztem ki az ablakon, és próbáltam nem sírni. Aznap este alig szóltunk egymáshoz.

Pár hét múlva Gábor bejelentette: – Megnéztem azt a régi házat. Felújításra szorul ugyan, de jó lenne nekünk. Mi lenne, ha legalább kipróbálnánk?

A szüleim teljesen kiborultak. – Hová akarsz menni? – kérdezte apám. – Itt van munkád, itt vannak a barátaid! Mit fogsz csinálni egy faluban?

Én sem tudtam rá választ adni. De Gábor annyira lelkes volt, hogy végül beadtam a derekam: „Legyen. Próbáljuk meg.”

Az első hetek még izgalmasak voltak. Új hely, új emberek – mindenki kíváncsi volt ránk. De hamar rájöttem, hogy mennyire idegen vagyok itt. A boltban furcsán néztek rám, amikor pesti akcentussal kértem fél kiló kenyeret. A szomszédok kedvesek voltak ugyan, de mindig éreztem köztünk azt a láthatatlan falat.

Gábor viszont kivirult. Minden reggel boldogan ment ki a kertbe kapálni vagy fát vágni. Egyre kevesebbet beszélgettünk. Esténként fáradtan ült le mellém a kanapéra, de már nem kérdezte meg, milyen napom volt. Mintha két külön világban élnénk.

Egy este aztán kiborultam:
– Nem bírom tovább! Hiányzik a város! Hiányzik az életem!
Gábor csak nézett rám hosszan.
– Én viszont végre itthon érzem magam.

Akkor értettem meg igazán: elveszítettük egymást valahol félúton. Ő vidéken találta meg önmagát, én pedig elvesztettem azt az embert, akit valaha ismertem.

A családommal is egyre ritkábban beszéltem. Anyám mindig aggódva kérdezte: – Jól vagy? Nem vagy magányos? De mit mondhattam volna? Hogy minden nap úgy érzem magam, mintha egy idegen országban élnék?

A legrosszabb az volt, amikor rájöttem: már magamat sem ismerem fel. Reggelente a tükörbe néztem és egy fáradt, szomorú nőt láttam visszanézni. Hol van az a lány, aki imádta a nyüzsgést? Hol van az az asszony, aki hitt abban, hogy bármit túlélhetünk együtt?

Egy nap Gábor bejelentette: – A polgármester felajánlott egy munkát az önkormányzatnál. Szeretném elvállalni.
Csak bólintottam.
– És te? Mit fogsz csinálni?
– Nem tudom – suttogtam.

Azóta eltelt fél év. Még mindig itt vagyok ebben a házban, ebben az idegen világban. Néha azon gondolkodom: vajon tényleg ennyire különbözőek vagyunk? Vagy csak elfelejtettünk beszélgetni egymással?

Most is itt ülök a verandán és figyelem Gábort a kertben. Már nem ismerem őt igazán. És magamat sem.

Vajon lehet még hidat építeni két világ között? Vagy néha el kell engedni azt, akit szeretünk – és önmagunkat is?

Ti mit tennétek a helyemben?