Két Vágy Között: Az a Szilveszter, Amikor Minden Megváltozott

– Miért nem tudsz egyszer egy kicsit lelkesedni? – csattant fel Gábor hangja, miközben a pezsgőspoharakat rakosgatta az asztalon. A nappali tele volt emberekkel, nevetéssel, zenével, de én csak a saját szívverésemet hallottam. A fülemben dobolt minden kimondatlan szó, minden elfojtott vágyam.

– Gábor, kérlek, ne most… – suttogtam, de ő már elfordult tőlem. Az anyósom, Ilona néni, éppen akkor lépett oda hozzám.

– Drága Emese, miért vagy ilyen komor? Szilveszter van! – mondta mosolyogva, de a szemében ott volt az ítélet. Mindig ott volt.

A gyerekek a szobában játszottak, a barátok hangosan beszélgettek. Mindenki jól érezte magát – kivéve engem. Éreztem, ahogy a magány lassan körbefon. Aztán meghallottam Gábor nevetését. Régen szerettem ezt a nevetést. Most csak emlékeztetett arra, mennyire mások vagyunk.

A konyhába menekültem. A hűtő zúgása nyugtatóbb volt, mint az egész társaság. Elővettem egy szelet bejglit, de nem volt étvágyam. A telefonom villogott: egy üzenet a húgomtól, Katától.

„Bírod még?” – írta.

„Alig” – válaszoltam vissza.

Kata mindig is tudta, mi zajlik bennem. Ő volt az egyetlen, akinek el mertem mondani: nem érzem magam boldognak Gábor mellett. Hogy minden évben egyre távolabb kerülünk egymástól. Hogy félek attól, ha kimondom az igazat, minden darabokra hullik.

Visszamentem a nappaliba. Gábor már a barátainak magyarázott valamit nagy gesztusokkal.

– Emese! Gyere már ide! – intett felém. – Meséld el nekik azt a vicces sztorit a balatoni nyaralásról!

Mosolyogtam. Elmeséltem. Mindenki nevetett. Én is nevettem – kívülről. Belül sírtam.

Éjfél előtt pár perccel Gábor odalépett hozzám.

– Ugye tudod, hogy szeretlek? – kérdezte halkan.

Ránéztem. A szeme fáradt volt és reménykedő. Hirtelen megsajnáltam őt – és magamat is.

– Tudom – mondtam. De nem voltam biztos benne.

A tűzijáték hangja betöltötte az utcát. Mindenki kiment az erkélyre pezsgővel a kezében. Én hátul maradtam, néztem az üres poharakat az asztalon. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha kívülálló lennék a saját életemben.

Ilona néni visszajött.

– Emese, miért nem vagy boldog? Gábor mindent megad neked! Szép lakás, rendes munkahelyed van… Mit akarsz még?

Nem tudtam válaszolni. Mit akarok még? Talán csak azt, hogy önmagam lehessek. Hogy ne kelljen minden nap szerepet játszanom.

A gyerekek visszajöttek, átöleltek. Egy pillanatra minden fájdalom eltűnt. De aztán újra rám nehezedett a valóság: ha változtatni akarok, mindannyiunk élete megváltozik.

Kata később felhívott.

– Emese, meddig bírod még így? – kérdezte halkan.

– Nem tudom – suttogtam vissza könnyeimmel küszködve. – Félek.

– Mitől félsz jobban? Attól, hogy kimondod az igazat vagy attól, hogy soha nem mondod ki?

Ez a kérdés egész éjjel visszhangzott bennem.

Hajnalban Gábor mellém feküdt az ágyban.

– Sajnálom, ha túlzásba vittem ma este – mondta halkan.

– Nem csak ma este… – válaszoltam fáradtan.

Sokáig csendben feküdtünk egymás mellett. Hallottam a lélegzetét, ahogy lassan elalszik. Én csak bámultam a plafont és azon gondolkodtam: vajon tényleg ennyi lenne az élet? Kompromisszumok végtelen sora?

Reggel Gábor már kávét főzött nekem.

– Próbálkozzunk újra? – kérdezte reménykedve.

Ránéztem és tudtam: most rajtam múlik minden. Hogy kimondom-e végre az igazat vagy tovább játszom ezt a szerepet.

Most itt ülök az ablakban és nézem a januári ködöt. Vajon hányan élnek még így Magyarországon? Hányan félnek kimondani azt, amit igazán éreznek? És vajon mennyit ér meg a boldogságunkért hozott kompromisszum?