Két út az igazsághoz: Egy anya, elveszett ikrek és a múlt árnyai

– Ne félj, kisfiam, itt biztonságban vagy – suttogtam, miközben a vizes, remegő gyereket betakargattam a kanapén. A vihar dühödten csapkodta a panelház ablakait, a villámok fénye időnként megvilágította a szobát. A fiú csak nézett rám nagy, sötétbarna szemekkel, és nem szólt egy szót sem. A nevét sem tudtam, csak azt, hogy valami nagyon nincs rendben.

Aznap este egyedül voltam otthon Zuglóban. A férjem, Gábor éjszakás volt a mentőknél, a lányunk, Lilla kollégiumban lakott Debrecenben. Az életem csendes volt és kiszámítható – egészen addig a pillanatig, amíg meg nem hallottam azt a halk kopogást az ajtón.

A fiú másnap sem beszélt. Csak ült az asztalnál, bámulta a kakaót, amit elé tettem. Végül megszólalt: – Haza akarok menni. – De nem tudta megmondani, hol van az otthona. Csak annyit mondott: – Az anyukám sírt. Aztán elment.

A rendőrségre vittem, de senki nem jelentkezett érte napokig. Közben egyre jobban kötődtem hozzá. A szívem mélyén éreztem: valami közös van bennünk. Talán az anyai ösztönöm súgta ezt, vagy csak a magányom beszélt belőlem.

Hetek teltek el. A fiút végül nálunk helyezték el ideiglenesen. Elneveztem Marcinak, mert emlékeztetett a bátyámra, akit gyerekkoromban veszítettem el. Gábor először tiltakozott: – Nem lehet csak úgy befogadni egy idegent! Mi lesz, ha visszajönnek érte? De amikor látta, hogyan bújik hozzám Marci esténként, már ő is megszerette.

Egyik este Marci odasúgta nekem: – Néha álmodom egy lányról is. Olyan, mintha az ikertestvérem lenne. – Megdöbbentem. Ikrek? Vajon tényleg van valahol egy testvére?

A következő hónapokban mindent megtettem, hogy kiderítsem Marci múltját. Felkerestem a gyermekvédelmet, beszéltem szociális munkásokkal, még Facebook-csoportokba is írtam. Egyik nap egy üzenet várt rám: „Tudom, hol van a másik gyerek.” Egy névtelen profil írta.

A találkozót egy játszótérre beszéltük meg Kőbányán. Ott állt egy nő – Judit –, karján egy kislánnyal. A lányka szemei pont olyanok voltak, mint Marcié. Judit remegő hangon mondta: – Én vagyok az anyjuk. De nem tudtam mindkettőt megtartani… Elvitte őket az apjuk, amikor elhagytam.

A szívem összeszorult. Judit könnyeivel küszködve mesélte el: – Az apjuk agresszív volt. Elmenekültem tőle, de csak az egyik gyereket tudtam magammal vinni. A másikat elvesztettem… Azóta minden nap keresem őket.

Marci és a kislány – Anna – egymásra néztek. Nem szóltak semmit, csak átölelték egymást. Éreztem, hogy most valami visszafordíthatatlan történt.

A következő hetek káoszban teltek. Judit vissza akarta kapni mindkét gyerekét. Én pedig kétségbeesetten kapaszkodtam Marciba – hiszen már az enyémnek éreztem. Gábor próbált nyugtatni: – Nem döntheted el helyettük! De én nem akartam elengedni.

A gyámhatóság döntött: vissza kell adnom Marcit az édesanyjának. Aznap este Marci hozzám bújt: – Anya, ugye nem felejtesz el? – Sírva öleltem magamhoz: – Soha nem felejtelek el!

Az üres lakásban minden emlék fájt: Marci kis cipője az előszobában, rajza a hűtőn… Lilla felhívott Debrecenből: – Anya, jól vagy? – Próbáltam erősnek tűnni: – Igen, kicsim. De belül darabokra hullottam.

Eltelt egy év. Néha kapok képet Judittól: Marci és Anna együtt játszanak egy parkban vagy tortát esznek szülinapon. Örülök nekik – de még mindig hiányzik Marci ölelése.

Néha azon gondolkodom: vajon helyesen cselekedtem? Lehet-e valaki egyszerre két anyához tartozó gyermek? És ha igen – mi marad annak az anyának a szívében, aki végül elengedte?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet tanulni elengedni valakit, akit már egyszer a sajátodnak éreztél?