Két újszülött, két anya – Egy férfi harca a családért

– Nem bírom tovább, Zsófi! – kiáltottam, miközben a konyhapultnak támaszkodva próbáltam visszanyelni a könnyeimet. A pelenkák tornya az asztalon, a síró babák hangja a nappaliból, és az anyósom, Ilona néni panaszos hangja mind egyszerre zúdult rám.

Zsófi, a feleségem, fáradtan nézett rám a kanapéról. Arcán sápadtság, szemében könnyek csillogtak. – Tudom, Bence, de én sem bírom már… – suttogta, miközben a mellkasára szorította a kisfiunkat, Mátét.

A másik szobából Ilona néni hangja hallatszott: – Bence, kérlek, hoznál egy pohár vizet? A kislányom megint sír! – A kislánya, vagyis az én sógornőm, Anna, alig két napos volt. Az egész helyzet abszurdnak tűnt: az anyósom 45 évesen újra anya lett, ráadásul pont akkor, amikor Zsófi is életet adott a fiunknak.

Az egész egy évvel ezelőtt kezdődött. Akkor még minden egyszerűnek tűnt. Zsófival középiskolában ismertük meg egymást, és rögtön egymásba szerettünk. Azt hittük, hogy a szerelem mindent legyőz. Hamar összeházasodtunk, és beköltöztünk Zsófi szüleihez, mert az albérletárak az egekben voltak Budapesten. Az elején mindenki örült: Ilona néni sütött-főzött ránk, Zsófi apja, Laci bácsi pedig esténként sörözött velem a teraszon.

Aztán tavaly nyáron Ilona néni furcsán kezdett viselkedni. Egyre többet panaszkodott fáradtságra, émelygésre. Zsófi viccelődött is: – Anyu, lehet, hogy terhes vagy? – Mire Ilona néni csak legyintett. De amikor elment orvoshoz, mindenki ledöbbent: tényleg babát várt. Laci bácsi először csak ült az asztalnál némán, aztán felállt és elment otthonról. Később azt mondta: „Ez már nem az én világom.”

A család kettészakadt. Laci bácsi végül elköltözött egy panelba Zuglóba. Ilona néni maradt velünk, és egyre inkább ránk támaszkodott. Zsófi ekkor már várandós volt Mátéval. A házban egyre nőtt a feszültség: két terhes nő egy fedél alatt nem egyszerű.

Aztán eljött a nagy nap – vagyis a két nagy nap. Először Zsófit vittem be a Szent Imre kórházba hajnalban, aztán délután Ilona nénit is. Mindketten császárral szültek. Én rohangáltam egyik osztályról a másikra, próbáltam mindkettőjük mellett lenni.

Hazatérés után kezdődött az igazi pokol. Zsófi depressziós lett, Ilona néni pedig minden figyelmet magának akart. – Bence, nekem nagyobb szükségem van rád! – mondta egyik este Ilona néni, miközben Zsófi csendben sírt a szobában.

Próbáltam mindkettőjüknek segíteni: pelenkáztam, főztem, takarítottam. Éjszakánként hol Máté sírt fel, hol Anna. Néha úgy éreztem, megőrülök. A barátaim már rég nem hívtak focizni; mindenki azt mondta: „Majd ha lesz időd.” De mikor lesz?

Egyik este Zsófi kiborult:
– Miért nem tudsz csak rám figyelni? Én vagyok a feleséged!
– De hát anyukád is itt van! Nem hagyhatom magára!
– Akkor költözz hozzá! – vágta hozzám dühösen.

Ilona néni is egyre többet panaszkodott:
– Bence, én már öreg vagyok ehhez! Nem bírom egyedül Annát! Segíts többet!

A házban állandó volt a feszültség. Mindenki fáradt volt és ingerült. Egyik reggel arra ébredtem, hogy Zsófi összepakolt pár ruhát és Mátét is magával vitte az anyjához vidékre pár napra. Egyedül maradtam Ilona nénivel és Annával.

Aznap este Ilona néni rám nézett:
– Bence, te jó ember vagy. De ez így nem mehet tovább.
– Tudom – mondtam halkan –, de mit tegyek?
– Talán ideje lenne külön költöznötök Zsófival…

Amikor Zsófi visszajött pár nap múlva, leültünk beszélgetni.
– Bence – mondta halkan –, szeretlek, de ezt így nem bírom tovább. Szükségem van rád… csak rám.
– Értem… de akkor mi lesz anyáddal?
– Nem tudom…

Azóta is ebben a bizonytalanságban élünk. Próbálunk lakást keresni, de minden túl drága vagy túl kicsi. Néha azon kapom magam, hogy irigylem azokat, akiknek „csak” egy újszülöttjük van.

Most itt ülök a konyhában hajnalban, két síró babával és két kimerült anyával körülvéve. Vajon meddig lehet ezt bírni? Hol van az én életem ebben az egészben? És vajon valaha újra megtaláljuk-e egymást Zsófival ebben a káoszban?

Ti mit tennétek a helyemben? Van kiút ebből a helyzetből?