Két tűz között: Egy születésnap, két család, és az én szétszakadó lelkem

– Már megint késünk, Zsófi! – csattant fel anyósom, Ilona néni, miközben a kocsiban ültem mellette, és próbáltam nem összeroppanni a feszültségtől. A férjem, Gábor, hátul ült a gyerekekkel, és csak egy pillanatra nézett rám a visszapillantó tükörben. Az a pillantás mindent elmondott: „Tarts ki!”

A kormányt markoltam, és próbáltam nem gondolni arra, hogy ez a nap – ami eredetileg a nagynéném, Marika születésnapjáról kellett volna szóljon – már most kudarcba fulladt. Ilona néni egész úton panaszkodott: „Bezzeg amikor én voltam fiatal, akkor nem volt ilyen lazsálás! Akkor mindenki időben ott volt, nem kellett könyörögni senkinek!”

A gyomrom görcsben volt. Tudtam, hogy anyám már vár minket otthon, és biztosan mindent tökéletesre akart csinálni. A két család sosem találkozott igazán jól – mindig volt valami feszültség, valami kimondatlan versengés. Most pedig én voltam az ütközőzóna.

Ahogy megérkeztünk, anyám már az ajtóban állt. „Végre itt vagytok!” – mondta mosolyogva, de a hangjában ott bujkált a szemrehányás. Ilona néni rögtön beszélni kezdett: „Na, legalább nem fagyunk meg az utcán!”

A nappaliban mindenki ott volt: Marika néni, az unokatestvérek, apám, sőt még a szomszéd is átjött egy szelet tortára. A gyerekek rögtön eltűntek a szobában, Gábor pedig próbált segíteni apámnak a borokkal. Én ott álltam két asszony között: az anyám és az anyósom.

– Zsófikám, segítenél behozni a salátát? – kérdezte anyám.
– Zsófi, hozzál nekem egy pohár vizet! – szólt rá Ilona néni szinte ugyanabban a pillanatban.

Egy pillanatra lefagytam. Kinek segítsek először? Ha anyámnak segítek, Ilona néni megsértődik. Ha Ilona néninek, anyám fogja magát rosszul érezni. Végül automatikusan anyám felé indultam – hiszen ez az ő háza –, de már éreztem is Ilona néni szúrós tekintetét a hátamon.

Az ebéd alatt mindenki próbált kedves lenni, de a feszültség tapintható volt. Ilona néni minden második mondatában utalt rá, hogy náluk bezzeg mennyivel jobban sikerülnek az ilyen összejövetelek. Anyám pedig csak mosolygott, de láttam rajta, hogy minden erejével próbálja visszatartani magát.

Aztán jött a torta. Marika néni boldogan fújta el a gyertyákat, de Ilona néni nem bírta ki szó nélkül:
– Hát, nálunk ilyenkor mindig diótorta van, nem ez a habos valami.

Anyám arca megfeszült. Én pedig úgy éreztem magam, mint egy gyerek két veszekedő szülő között. Gábor próbált viccelődni:
– Anyu, ne aggódj, én imádom ezt a tortát!

De Ilona néni csak legyintett:
– Persze, mert még nem ettél igazi diótortát.

Az este végére teljesen kimerültem. Amikor végre elindultunk haza, Gábor odasúgta:
– Ne vedd magadra. Mindig ilyenek lesznek.

De én nem tudtam csak úgy elengedni. Egész éjjel forgolódtam. Vajon mit csinálok rosszul? Miért érzem azt, hogy sosem tudok megfelelni egyiküknek sem? Miért kell mindig nekem közvetíteni?

Másnap reggel Ilona néni felhívott.
– Zsófikám, ugye tudod, hogy nálunk jövő héten lesz az ebéd? Remélem, most időben érkeztek majd.

Letettem a telefont és csak ültem az asztalnál. A kezem remegett. Gábor bejött a konyhába.
– Mi történt?
– Semmi – hazudtam –, csak fáradt vagyok.

De belül tombolt bennem minden érzés: harag, bűntudat, tehetetlenség. Vajon meddig lehet ezt bírni? Meddig lehet két család között lavírozni anélkül, hogy teljesen elveszíteném önmagam?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt? Vajon tényleg mindig nekünk kell mindenkinek megfelelni?