Két tűz között: Egy magyar család igazságtalanságának története

– Miért mindig csak nekik segítesz, anya? – csattant fel Gábor, a férjem, miközben az ebédlőasztalnál ültünk, és az anyósom, Ilona épp a sógornőm, Zsófi új lakásáról áradozott. Az asztalon kihűlt a húsleves, a levegőben feszültség vibrált. Én csak némán ültem, a kanalat szorongatva, és próbáltam nem sírni.

Ilona felhúzta a szemöldökét, mintha nem értené, miről beszélünk. – Gábor, ne kezd már megint! Zsófi most költözött, szüksége van minden segítségre. Ti már régóta együtt vagytok, megoldjátok magatok is.

A szívem összeszorult. Hónapok óta próbáltuk összekaparni a pénzt egy új mosógépre, de Ilona csak Zsófinak vett újat, nekünk pedig azt mondta: „Majd megoldjátok.” Gábor keze ökölbe szorult az asztalon. – Mi is a családod vagyunk! – mondta halkan, de remegő hangon.

Aznap este, amikor hazaértünk a panelba, Gábor leült a kanapéra és fejét a kezébe temette. – Fanni, én már nem bírom ezt tovább. Mindig csak Zsófi számít. Mintha mi nem is léteznénk.

Leültem mellé, és átöleltem. – Tudom, én is érzem. De ha most összeveszünk velük, végleg elveszítjük azt a kevés kapcsolatot is, ami még van.

Gábor felnézett rám. – De meddig tűrjük még? Meddig kell úgy tennünk, mintha minden rendben lenne?

A következő héten Zsófi újabb hírekkel érkezett: Ilona segített neki lecserélni az autóját is. A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam; minden gondolatom akörül forgott, hogy miért vagyunk mi mindig másodrendűek ebben a családban. Egyik este, amikor Gábor későn ért haza a túlórából, elhatároztam: beszélek Ilonával.

Másnap felhívtam őt. – Ilona néni, szeretnék beszélni magával. Fontos lenne.

– Persze, Fanni, gyere át délután – válaszolta kissé feszülten.

A szívem hevesen vert, amikor beléptem az ajtón. Ilona a konyhában ült egy csésze kávéval. Leültem vele szemben.

– Ilona néni… Nem akarok veszekedni, de úgy érzem, hogy Gáborral mindig háttérbe szorulunk. Zsófi mindent megkap magától, mi pedig csak azt halljuk: „Majd megoldjátok.” Ez nagyon fáj nekünk.

Ilona arca megkeményedett. – Fanni, te nem érted Zsófit. Ő mindig is gyengébb volt nálatok. Nektek ott van egymás, ti erősek vagytok. Zsófi egyedül van.

– De mi is küzdünk! – tört ki belőlem. – Mi is szeretnénk érezni, hogy számítunk magának!

Ilona csak legyintett. – Nem akarok erről többet hallani.

Hazafelé menet sírtam. Úgy éreztem, mintha falnak beszéltem volna. Otthon Gábor csendben hallgatta végig a történteket.

– Akkor ennyi – mondta végül keserűen. – Nem fog változni semmi.

Az ünnepek közeledtek. Karácsonykor Ilona ismét Zsófit ajándékozta meg drága dolgokkal; nekünk egy doboz bonbont adott. Az egész este kínos csendben telt el; mindenki kerülte a másik tekintetét.

Az újév első napján Gábor felvetette: – Mi lenne, ha idén nem mennénk át hozzájuk? Tartsuk meg magunknak az ünnepet.

Sokáig gondolkodtam ezen. Végül bólintottam. Aznap este kettesben vacsoráztunk; először éreztem azt hosszú idő után, hogy béke van körülöttünk.

De a család többi tagja nem hagyta szó nélkül a dolgot. Zsófi felhívott: – Hogy lehettek ilyen önzők? Anya egész este miattatok sírt!

– És mi? Mi hányszor sírtunk már miattatok? – kérdeztem vissza remegő hangon.

A telefonban csend lett.

Azóta ritkábban találkozunk Ilonával és Zsófival. Néha bánt a lelkiismeret, néha felszabadulást érzek. De minden nap ott motoszkál bennem a kérdés: vajon jól döntöttem? Vajon lehet-e úgy védeni a saját családomat, hogy közben ne veszítsem el végleg azt a másikat?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni az igazságért akkor is, ha ezzel végleg szétszakad a család?