Két tűz között: Egy magyar anyós vallomása

– Anya, kérlek, viselkedj ma! – súgta oda nekem Zoltán, miközben a templom ajtajában álltunk, és a harangok ünnepélyesen zúgtak. A szívem hevesen vert, mintha minden dobbanás egy-egy tiltakozó szó lenne. A fiam esküvője volt, de én csak azt éreztem: valami végleg megváltozik ma.

A menyem, Eszter, gyönyörű volt a fehér ruhájában, de én nem tudtam rá úgy nézni, mint a család új tagjára. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy nem illik hozzánk. Nem a származása miatt – hiszen ő is magyar lány –, hanem mert mindig is túl harsány volt, túl önálló, túl más. Zoltán csendes fiú, mindig is az anyja szeme fénye volt. Most pedig valaki másnak adja át magát – valakinek, akit én sosem választottam volna neki.

Az esküvői vacsorán ültem az asztalnál, mellettem a férjem, László, aki csak szorította a kezemet. – Ne mutasd ki, hogy szenvedsz – mondta halkan. – Ez Zoltán napja. De hogyan tudtam volna elrejteni azt a fájdalmat, ami belülről marcangolt? Minden nevetés, minden pohárköszöntő csak egy újabb tőr volt a szívemben.

A vacsora végén Eszter odajött hozzám. – Köszönöm, hogy ilyen szép esküvőt szerveztetek nekünk – mondta mosolyogva. A hangja kedves volt, de én csak azt hallottam ki belőle: „Mostantól én vagyok Zoltán legfontosabb nője.”

– Remélem, boldogok lesztek – válaszoltam kimérten. Éreztem, hogy László oldalba bök, de nem tudtam mást mondani.

Az évek teltek-múltak. Zoltán és Eszter összeköltöztek Budapesten egy kis lakásban. Ritkán jöttek haza vidékre. Az ünnepeken mindig siettek: „Anyu, csak egy órára tudunk maradni.” Egyre kevesebb közös ebéd, egyre több üres szék az asztalnál.

Egy nap Eszter felhívott. – Anya, beszélhetnénk? – kérdezte. Meglepődtem: sosem hívott így. Leültünk a konyhában. – Tudom, hogy nem fogadott el engem igazán – mondta halkan. – De szeretem Zoltánt, és szeretném, ha békében lehetnénk.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott némán, és néztem az ablakon át a kertet. Eszter felállt és elment. Aznap este Zoltán is felhívott: – Anya, miért nem próbálsz megnyílni neki? Nekem fontos lenne.

A szavak fájtak. Úgy éreztem, mintha elárult volna. Hiszen én mindent megtettem érte! Felneveltem, támogattam az egyetemen, ott voltam minden nehéz pillanatban. Most pedig egy idegen miatt háttérbe szorulok?

A családi ebédek egyre feszültebbek lettek. Eszter próbált segíteni a konyhában, de én mindig elutasítottam: – Köszönöm, de ezt én jobban tudom. Zoltán csak nézett rám szomorúan.

Egy karácsonykor azt mondta: – Anya, ha így folytatod, nem fogunk többet jönni.

Aznap este sírtam először igazán hangosan. László átölelt: – El kell engedned őt. Felnőtt már.

De hogyan engedhettem volna el? Az anyai szív nem tud csak úgy lemondani arról, akit annyi évig óvott.

Aztán megszületett az unokám, Anna. Amikor először tartottam a karomban, valami megváltozott bennem. Láttam Zoltán szemét Annában – és Eszter mosolyát is. Rájöttem: ha továbbra is harcolok Eszter ellen, Annát is elveszíthetem.

Egy nap Eszterrel kettesben maradtunk a játszótéren. Ő csendben ült mellettem a padon.
– Tudom, hogy nehéz volt elfogadnia engem – mondta halkan –, de szeretném, ha egyszer tényleg család lehetnénk.

Nagy levegőt vettem.
– Talán túl büszke voltam eddig… Talán féltem attól, hogy elveszítem a fiamat.

Eszter rám nézett: – Nem akarom elvenni öntől Zoltánt. Csak szeretném, ha mindannyian boldogok lennénk.

Aznap este először hívtam fel őket csak úgy: – Szeretnétek vasárnap ebédre jönni?

Most itt ülök az üres nappaliban, és azon gondolkodom: vajon hány anya követi el ugyanezt a hibát? Hányan veszítjük el szeretteinket a saját büszkeségünk miatt? Vajon még nem késő helyrehozni mindent?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani önmagunknak és újrakezdeni?”