Két tűz között: Egy anya választása otthon és család között

– Hogy képzeled ezt, Gábor? – sziszegtem a konyhaajtóban, miközben a nappaliból kiszűrődött a nevetés és a poharak csilingelése. Anyósom, Ilona néni hatvanadik születésnapját ünnepeltük, de a mosolyom már rég lehervadt. A férjem, Gábor, zavartan lesütötte a szemét. – Marika, kérlek, ne itt… – próbálta halkan. – Most? Most ne? – emeltem fel a hangom. – Amikor megtudtam, hogy titokban el akarjátok adni a házat, amiben együtt éltünk tíz évig? A házat, amit együtt újítottunk fel, ahol Lilla megszületett?

A konyha hirtelen szűk lett. Ilona néni is bejött, arcán azzal a tipikus, mindentudó mosollyal. – Marika, ne csinálj jelenetet. Ez csak egy ház. A család fontosabb.

A szívem összeszorult. Hogy lehet valakinek csak egy ház az otthona? Nekem mindenem volt. Az életem munkája, minden forintom benne volt. És most azt mondják, csak egy ház?

Lilla ekkor toppant be. Tizenhárom évesen már mindent megértett. – Anya, mi történik? – kérdezte remegő hangon.

– Semmi baj, kicsim – próbáltam nyugodt maradni. – Csak beszélgetünk.

De nem tudtam tovább hallgatni. Kirohantam az udvarra, ahol a téli hideg végre kijózanított. A könnyeim csíptek. Hogy juthattunk idáig? Gáborral fiatalon szerettük egymást. Együtt álmodtunk nagyot: saját házat, gyereket, boldog életet. Mindent feladtam érte: a karrieremet Budapesten hagytam ott, hogy vidéken új életet kezdjünk.

Az évek alatt azonban Gábor egyre távolabb került tőlem. Munka után alig beszélgettünk, minden döntést az anyjával hozott meg. Én csak főztem, mostam, dolgoztam a helyi könyvtárban félállásban, hogy Lillának mindene meglegyen.

Most pedig itt állok: két ember között, akiknek fontosabb az üzlet és a pénz, mint az otthonunk.

Aznap este nem tudtam aludni. Lilla mellém bújt az ágyban.

– Anya, ugye nem kell elköltöznünk? – suttogta.

– Nem tudom, kicsim – válaszoltam őszintén.

Másnap reggel Gábor már korán elment otthonról. Ilona néni viszont ott maradt és leült velem szemben a konyhaasztalhoz.

– Nézd, Marika – kezdte halkan –, Gábor nem boldog veled. Szerintem te sem vagy már boldog itt. Miért ragaszkodsz ennyire ehhez a házhoz? Eladjuk, mindenki kap belőle valamennyit, te is új életet kezdhetsz.

– És Lilla? – kérdeztem dühösen. – Ő is csak egy tétel a számításaitokban?

Ilona néni vállat vont. – Majd megszokja. A gyerekek rugalmasak.

Aznap eldöntöttem: nem hagyom magam. Felhívtam egy ügyvédet, akit még a könyvtárból ismertem. Elmondtam neki mindent: hogy közös tulajdon a ház, hogy minden megtakarításomat beletettem.

A következő hetekben Gábor egyre ingerültebb lett. Nem beszéltünk egymással, csak Lillán keresztül üzentünk. A lányom szeme alatt sötét karikák jelentek meg.

Egy este Lilla sírva fakadt.

– Anya, miért veszekszetek mindig? Miért nem lehet olyan minden, mint régen?

Magamhoz öleltem.

– Néha az emberek megváltoznak, kicsim. De én mindig itt leszek neked.

A válás gondolata egyre közelebb került hozzám. Féltem tőle: mit szólnak majd a faluban? Mit mondanak majd a rokonok? De még jobban féltem attól, hogy elveszítem önmagam.

Az ügyvéd segített: sikerült elérni, hogy legalább a ház felét megkapjam. Gábor dühöngött, Ilona néni sértődötten hallgatott. De én először éreztem azt: van választásom.

Lilla velem maradt. Egy kis albérletbe költöztünk a város szélén. Nem volt kertünk, nem volt nagy nappalink – de volt békénk és nyugalmunk.

Az első este az új helyen Lilla odabújt hozzám.

– Anya, most már minden rendben lesz?

Elmosolyodtam.

– Nem tudom biztosan – mondtam neki –, de most már együtt döntünk mindenről.

Azóta eltelt két év. Nehéz volt újrakezdeni: új munkahelyet találni, új barátokat szerezni. De minden nap hálás vagyok magamnak azért a bátorságért, amit akkor éreztem.

Néha még eszembe jut az a régi ház és az elveszett álmok. De amikor Lillára nézek, tudom: jól döntöttem.

Vajon hányan élnek még ma is olyan családban, ahol csak tűrnek és hallgatnak? Hányan mernek kiállni magukért? Ti mit tennétek az én helyemben?