Két tűz között: Egy anya, egy lány, egy választás – Anna története

– Már megint késel, Anna! – csattant fel anyám hangja, ahogy beléptem a konyhába. A gőzölgő húsleves illata keveredett a feszültséggel, amit minden alkalommal éreztem, amikor hazaértem. – Tudod, hogy vasárnaponként együtt ebédelünk! – folytatta, miközben a kanalat idegesen csapkodta a fazék szélén.

– Ne haragudj, csak… – próbáltam magyarázkodni, de már nem volt értelme. Anyám pillantása mindent elárult: csalódott volt bennem. Megint.

Gyerekkoromban mindig azt hittem, hogy ha elég jó leszek, ha mindent úgy csinálok, ahogy ő szeretné, akkor majd szeretni fog. De sosem volt elég. Amióta apám meghalt, csak mi ketten maradtunk egymásnak, és ő mindent rám vetített: az elvárásait, a félelmeit, a reményeit. Én pedig próbáltam megfelelni neki – egészen addig a napig, amíg meg nem ismertem Gábort.

Gábor nem volt különleges – legalábbis anyám szerint. Egy egyszerű pék volt a szomszéd utcából, de nekem ő jelentette az első igazi szerelmet. Azt a fajta biztonságot és elfogadást adta meg, amit otthon sosem kaptam meg. Amikor először bemutattam anyámnak, csak ennyit mondott:

– Egy pék? Anna, te többre vagy hivatott.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. Gábor mellett boldog voltam, de anyám minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen: szerinte rossz úton járok.

Az évek teltek. Gáborral összeköltöztünk egy kis albérletbe Zuglóban. Anyám ritkán látogatott meg minket; ha mégis eljött, csak kritizált: „Miért ilyen kicsi ez a lakás? Mikor lesz rendes munkád? Mikor lesz gyerek?”

A legnehezebb az volt, amikor megszületett a lányom, Lili. Azt hittem, talán majd egy unoka közelebb hozza egymáshoz anyámat és engem. De nem így lett. Az első látogatáskor anyám csak ennyit mondott:

– Remélem, legalább őt jobban neveled majd.

A könnyeimet visszafojtva néztem Gáborra. Ő csak megszorította a kezemet az asztal alatt.

A konfliktusok egyre mélyültek. Anyám mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem Lilit, milyen iskolába írassam majd be, sőt még abba is, hogy Gábor mikor menjen dolgozni. Egyre többször veszekedtünk telefonon:

– Anna, nem látod, hogy tönkreteszed az életed? – kiabálta.
– Anya, kérlek! Ez az én döntésem! – sírtam vissza.
– Ha apád élne…
– De nem él! És én sem vagyok már gyerek!

Egy nap Gábor hazajött a munkából és látta rajtam a feszültséget.
– Mi történt?
– Anyám… megint összevesztünk.
– Meddig hagyod még, hogy így bánjon veled?

Nem tudtam válaszolni. Egyszerre éreztem magam árulónak és áldozatnak. Hiszen ő az anyám! De közben már rég nem voltam az a kislány, aki mindenáron meg akar felelni neki.

A törés akkor következett be igazán, amikor Lili hatodik születésnapjára meghívtuk anyámat is. Ő késve érkezett – ahogy mindig –, és amikor meglátta Gábort tortát szeletelni a konyhában, csak ennyit mondott:

– Hát ez lett belőled? Egy pék felesége?

A vendégek elhallgattak. Lili értetlenül nézett rám. Akkor először kiabáltam vissza:

– Elég volt! Ha nem tudsz örülni nekünk, inkább menj haza!

Anyám arca elsápadt. Csendben felvette a kabátját és elment.

Napokig nem beszéltünk. A bűntudat mardosott belülről – de valahol mélyen megkönnyebbültem is. Végre kimondtam azt, amit évek óta magamban tartottam.

Azóta eltelt három év. Anyám néha felhívja Lilit névnapján vagy karácsonykor küld egy képeslapot. A kapcsolatunk sosem lett már olyan szoros, mint régen – de talán soha nem is volt igazán az.

Sokszor gondolkodom azon: vajon rossz lánya voltam? Megérte feláldozni a családi békét a saját boldogságomért? Vagy csak végre önmagam lettem?

Ti mit tennétek a helyemben? Vajon lehet egyszerre jó anya és jó lánya valakinek anélkül, hogy elveszítené önmagát?