Két Tűz Között: Az Otthonom Ára
– Anya, kérlek, gondold át – mondta Dóra, miközben az asztalnál ültünk, és a kávé lassan kihűlt a csészékben. A hangja feszült volt, de próbált kedves maradni. Gábor csak némán bámulta az abroszt, mintha ott keresné a választ. A szívem hevesen vert, a kezem remegett. Tudtam, hogy ez a beszélgetés egyszer eljön, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hirtelen és ilyen kegyetlenül.
– Ez az otthonom – suttogtam. – Apátokkal együtt építettük fel. Itt nőttetek fel. Hogy kérheted ezt tőlem?
Dóra sóhajtott. – Tudom, hogy nehéz, de nekünk is szükségünk van egy esélyre. A lakásárak elszálltak, Gábor fizetése nem elég. Ha eladnád ezt a házat, mi végre saját otthonhoz juthatnánk. Gondolj az unokáidra!
Gábor végre rám nézett. A tekintetében szégyen és bűntudat keveredett. – Anya… én… nem akartalak ebbe belekeverni. De Dórának igaza van. Ha most nem lépünk, sosem lesz saját házunk.
A szavak úgy csapódtak belém, mint a hideg eső. Az emlékek villámként cikáztak át rajtam: ahogy Gábort először hoztam haza a kórházból; ahogy apjával együtt festettük ki a gyerekszobát; ahogy minden karácsonykor együtt ültünk a nappaliban. Ez a ház nem csak falakból és tetőből állt – ez volt az életem.
De most úgy tűnt, mindez semmit sem ér.
Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. A plafont bámultam, hallgattam a régi parketta nyikorgását, ahogy minden lélegzetvételem visszhangzott a sötétben. Vajon önző vagyok? Vajon tényleg csak magamra gondolok? Vagy jogom van ragaszkodni ahhoz, amiért egész életemben dolgoztam?
Másnap reggel felhívtam a nővéremet, Marikát.
– Te mit tennél? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Éva, ne hagyd magad! – vágta rá azonnal. – Ez a te otthonod! Gábor felnőtt férfi, oldja meg maga! Mi lesz veled? Hol fogsz lakni?
– Dóra azt mondta, vehetnék egy kis lakást… vagy beköltözhetnék hozzájuk.
Marika felnevetett – keserűen. – Hát persze! És majd te főzöl, mosol rájuk? Éva, ne hagyd magad kihasználni!
A szavai fájtak, de igazak voltak. Mégis, amikor Gábor másnap újra felhívott, hallottam a hangjában azt a régi gyermeki reményt.
– Anya… csak adj nekünk egy esélyt! Megígérem, soha nem felejtjük el!
A könnyeim potyogtak. Hányszor áldoztam már fel magam értük? Hányszor mondtam le saját vágyaimról Gábor miatt? És most újra itt álltam: két tűz között.
A következő hetekben minden családi ebéd kínos feszültségben telt. Dóra egyre türelmetlenebb lett; Gábor egyre csendesebb. Az unokák sem értették, miért vagyok olyan szomorú.
Egy vasárnap délután Dóra elvesztette a türelmét.
– Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire ehhez a házhoz! – csattant fel. – Mi is család vagyunk! Miért nem segítesz nekünk?
– Mert félek! – tört ki belőlem. – Félek attól, hogy elveszítem önmagam! Hogy ha ezt is odaadom, már semmim sem marad!
Csend lett. Gábor rám nézett – most először igazán látott engem.
– Anya… sajnálom. Nem akartuk ezt…
De már késő volt. A szavak kimondattak; a sebek felszakadtak.
Aznap este leültem az asztalhoz egy üres papírral. Listát írtam: mi szól az eladás mellett és ellene. Minden érv mögött ott lüktetett a félelem és a szeretet.
Végül elmentem apám sírjához is tanácsot kérni – legalábbis fejben.
– Mit tennél te? Feladnád az otthonodat értem?
A temető csendje válaszolt helyettem.
Hetek teltek el döntés nélkül. A család széthullóban volt; mindenki engem hibáztatott vagy sajnált.
Egy este Gábor egyedül jött át.
– Anya… ha nem akarod eladni, nem kell. Megoldjuk valahogy máshogy. Csak ne haragudj ránk…
Akkor sírtunk először együtt felnőttként.
Nem adtam el a házat. De valami végleg megváltozott bennem és bennünk is. Megtanultam: néha szeretni azt jelenti, hogy nemet mondunk – még akkor is, ha fáj.
Vajon önző voltam? Vagy csak végre kiálltam magamért? Ti mit tettetek volna a helyemben?