Két tűz között: Amikor anya és anyós is magának akar

– Már megint nem jössz át hozzám, Zsolt? – hallottam anyám, Ilona hangját a telefonban, miközben a konyhapultnak támaszkodtam. A háttérben a feleségem, Katalin épp a vacsorát próbálta összedobni, de a tekintetében ott volt az a fáradt, ismerős villanás. Tudtam, hogy ő is hallja minden szót.

– Anyu, most tényleg nem tudok menni, dolgoznom kell még este is – próbáltam halkan válaszolni, de Ilona nem hagyta annyiban.

– Persze, dolgozni! De bezzeg az anyósodhoz mindig van időd! – vágott vissza sértetten.

A szívem összeszorult. Nem volt igaz, de hiába magyaráztam volna. Katalin anyja, Margit néni is legalább annyira követelőző volt, mint az én anyám. Ha nem mentünk át hozzá hetente legalább kétszer, megsértődött, és napokig nem szólt hozzánk. Mindkét nő úgy érezte, hogy csak rájuk kellene figyelnünk.

Aznap este Katalin leült mellém a kanapéra. A tévé halkan duruzsolt, de egyikünk sem figyelt rá igazán.

– Zsolt, én már nem bírom ezt – mondta halkan. – Anyám ma is felhívott, hogy miért nem mentünk át hozzá hétvégén. Azt mondta, biztosan a te anyádnál voltunk. És tudod mit? Igaza van. De múlt héten meg nálatok voltunk, és akkor meg az én anyám sértődött meg.

– Tudom – sóhajtottam. – Olyan, mintha két oldalról húznának szét minket. És egyikük sem veszi észre, hogy mi is elfáradunk.

Katalin szeme megtelt könnyel. – Szeretnék végre csak kettesben lenni veled egy hétvégén. Vagy legalább egy délutánon. De mindig valaki mást kell boldoggá tennünk.

A következő héten Ilona váratlanul beállított hozzánk. Nem szólt előre, csak egyszerűen becsöngetett.

– Hoztam egy kis levest nektek – mondta, de a hangjában ott bujkált a szemrehányás. – Gondoltam, ha már úgysem jöttök át…

Katalin udvariasan mosolygott, de láttam rajta, hogy legszívesebben elbújna valahová.

– Köszönjük szépen, Ilona néni – mondta halkan.

Anyám leült az asztalhoz és rögtön panaszkodni kezdett: – Tudod, Zsoltikám, olyan egyedül vagyok mostanában. Régen minden vasárnap együtt ebédeltünk. Most meg… hát, ki tudja, mikor látlak legközelebb?

Mielőtt válaszolhattam volna, megszólalt a telefonom: Margit néni hívott videón.

– Sziasztok! – harsogta a képernyőn keresztül. – Remélem, nem felejtettétek el, hogy ma van a névnapom! Vártalak titeket délutánra!

Katalin rám nézett kétségbeesetten. Anyám arcán átfutott egy árnyék.

– Látod? Még a névnapjára sem mentek el! – csattant fel Ilona.

– Anyu, kérlek… – kezdtem volna magyarázni, de Margit néni közbevágott:

– Zsoltika drága, legalább te gyere át! Katalin úgyis mindig elfoglalt…

A fejem zsongott. Két nő beszélt hozzám egyszerre: egyikük a nappaliban ült velem szemben, másikuk a telefon kijelzőjén keresztül követelte a figyelmemet.

Aznap este összevesztünk Katalinnal. Ő azt mondta, hogy mindig az én anyámat részesítem előnyben; én pedig azt vágtam vissza, hogy Margit néni is épp olyan követelőző. Végül mindketten sírtunk.

A következő napokban próbáltam mindkét oldalt kiengesztelni: virágot vittem anyámnak, Margit néninek pedig segítettem bevásárolni. De egyikük sem volt elégedett. Mindig találtak valamit, ami miatt panaszkodhattak: „Bezzeg a másiknak többet segítesz!” „Őt jobban szereted!” „Nekem már nem vagy fontos!”

Egyik este Katalin leült mellém és azt mondta:

– Zsolt, ha így folytatjuk, tönkremegyünk. Nem lehet kétfelé szakadni. Vagy megtanulunk nemet mondani nekik… vagy elveszítjük egymást.

Sokáig ültem csendben utána. Eszembe jutottak gyerekkori emlékeim: ahogy anyám minden este mesét olvasott nekem; ahogy Margit néni az esküvőnkön sírva ölelt magához. Mindketten fontosak voltak nekem – de most úgy éreztem, egyikük sem látja bennem az embert. Csak azt várják el tőlem, hogy betöltsem az űrt az életükben.

Végül egy vasárnap reggel összeszedtem minden bátorságomat és felhívtam mindkét anyát.

– Anyu, Margit néni… Szeretlek titeket. De mostantól nem tudunk minden hétvégén menni hozzátok. Nekünk is szükségünk van időre magunkra… és egymásra.

Először döbbent csend volt mindkét vonalban. Aztán jöttek a könnyek, a szemrehányások: „Hát ilyen hálátlan vagy?” „Mi mindent feláldoztunk értetek!” „Most már nem számítunk?”

De kitartottam. És ahogy telt az idő, lassan-lassan elfogadták a döntésünket. Nem volt könnyű: sokszor éreztem magam bűnösnek; sokszor sírtam titokban Katalin mellett.

De végre lett helye a mi életünknek is.

Most itt ülök a csendes lakásban Katalinnal egy pohár bor mellett. Néha még mindig összeszorul a szívem egy-egy szemrehányó üzenettől vagy telefonhívástól. De már tudom: nem lehet mindenkinek megfelelni.

Vajon hányan élnek még így két tűz között? Hányan érzik azt nap mint nap Magyarországon, hogy sosem elég jók senkinek? Ti mit tennétek a helyemben?