Két tűz között: Amikor a férjem az anyját választotta helyettem

– Gábor, ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltottam rá egy szombat reggel, amikor már harmadszor hozta szóba, hogy szerinte jobb lenne, ha az anyjával élnénk tovább. A konyhaasztalnál ültünk, a kávé kihűlt, a csend pedig egyre fojtogatóbb lett. Az ablakon túl a szomszéd gyerekek nevetése hallatszott, de nálunk csak a feszültség vibrált.

– Zsuzsa, anyámnak szüksége van rám. Tudod, hogy apám halála óta mennyire magányos – mondta halkan, de a hangjában ott bujkált valami makacs eltökéltség.

– És velem mi lesz? – kérdeztem remegő hangon. – Én nem számítok?

Gábor lesütötte a szemét. Nem válaszolt. Akkor éreztem először igazán, hogy elveszíthetem őt. Hogy lehet az, hogy egy házasságban két ember között mindig ott lebeg egy harmadik árnyéka?

Az anyósom, Ilona néni, mindig is erős egyéniség volt. Már az esküvőnkön is éreztem, hogy nem örül nekem igazán. Mindig talált valamit, amibe beleköthetett: a főztöm túl sós volt, a ruhám túl kihívó, a lakásunk túl kicsi. Gábor pedig… ő mindig próbált közvetíteni, de végül mindig az anyja oldalára állt.

Amikor Gábor végül kimondta: „Zsuzsa, én nem hagyhatom magára anyámat. Ha akarod, gyere velünk, de én oda költözöm vissza”, valami bennem összetört. Aznap este órákig ültem a fürdőszobában, és csak bámultam magam a tükörben. Ki vagyok én? Egy feleség? Egy vetélytárs? Egy idegen ebben a családban?

Az első hetek maga volt a pokol. Ilona néni mindenbe beleszólt: hogyan főzök, mikor mosok, még azt is megmondta, milyen virágot vegyek az asztalra. Gábor pedig dolgozott vagy az anyjával foglalkozott. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy bérlő a saját életemben.

Egy este, amikor Gábor későn ért haza, leültem mellé az ágyra.

– Szeretsz még engem? – kérdeztem halkan.

– Persze – felelte gyorsan, de nem nézett rám.

– Akkor miért érzem úgy, hogy mindig második vagyok?

Nem válaszolt. Csak megvonta a vállát és elfordult.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Erika egyszer félrehívott:

– Zsuzsa, minden rendben otthon? Olyan fáradtnak tűnsz.

Először csak legyintettem, de aztán kibukott belőlem minden. Erika hallgatott, majd azt mondta:

– Tudod, néha ki kell állni magadért. Nem hagyhatod, hogy mások döntsenek helyetted.

Hazafelé azon gondolkodtam: tényleg ennyire gyenge lennék? Miért engedem meg Ilona néninek és Gábornak, hogy elvegyék tőlem az életemet?

Egy este aztán robbant a bomba. Ilona néni szóvá tette, hogy „ilyen vacsorát még egy kutya sem enne meg”. Gábor csak hallgatott. Akkor felálltam az asztaltól.

– Elég volt! – kiáltottam. – Nem vagyok cseléd! Nem vagyok senki szolgája! Ha így kell élnem, inkább elmegyek!

Ilona néni döbbenten nézett rám. Gábor is csak ült némán.

Aznap este összepakoltam pár ruhát és elmentem Erkához aludni. Sírtam egész éjjel. Másnap reggel Gábor felhívott.

– Zsuzsa… gyere haza. Beszéljünk.

– Miről? Hogy hogyan legyek láthatatlanabb?

– Sajnálom… csak… nem tudom kezelni ezt az egészet.

– Én sem – mondtam csendesen.

Hetekig külön éltünk. Gábor néha írt vagy hívott, de mindig ugyanaz: „Anyám rosszul van”, „Anyámnak szüksége van rám”. Én pedig lassan elkezdtem újraépíteni magam. Eljártam futni a Margitszigetre, beiratkoztam egy festőtanfolyamra. Erika sokat segített.

Egy nap Gábor megjelent nálam.

– Zsuzsa… hiányzol. De nem tudom elengedni anyámat sem.

– Akkor választanod kell – mondtam könnyekkel a szememben. – Vagy legalább próbálj meg egyszer engem is választani!

Nem tudott választani. Én pedig végül úgy döntöttem: elengedem őt.

Most itt ülök a saját kis albérletemben Budán. Néha még fáj, ha eszembe jut Gábor nevetése vagy az első közös karácsonyunk. De már tudom: nem lehetek boldog valaki árnyékában.

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem választ igazán minket?