Két Szív Között: Egy Anyós Bűnbánó Útja
– Miért nem lehet már végre egy kisbabátok? – csattantam fel újra, miközben Gábor és Anna némán ültek velem szemben a konyhaasztalnál. A leves gőze felszállt, de a levegő fagyos volt. Anna lesütötte a szemét, Gábor pedig idegesen dobolt az ujjával az asztalon.
– Anya, kérlek… – kezdte Gábor halkan, de félbeszakítottam.
– Már harminc éves vagy! Az én időmben ennyi idősen már két gyerekem volt! – folytattam, mintha nem hallanám a hangjában rejlő feszültséget.
Azt hittem, csak jót akarok. Azt hittem, egy unoka majd boldoggá tesz minket, újra értelmet ad az életemnek, mióta az apjuk elment. De minden alkalommal, amikor szóba hoztam, Anna arca egyre sápadtabb lett, Gábor pedig egyre ritkábban hívott fel. Nem értettem. Vagy inkább nem akartam érteni.
Egyik este Anna felhívott. Hangja remegett.
– Julianna néni… Kérem, hagyja abba. Nem tudom tovább elviselni ezt a nyomást. – sírta bele a telefonba.
– De hát én csak… – próbáltam védekezni.
– Nem tudunk gyereket vállalni. Próbálkozunk évek óta. Orvoshoz járunk. És minden alkalommal, amikor ezt szóba hozza, úgy érzem, kudarcot vallottam… – zokogott.
A szívem összeszorult. Hirtelen minden világossá vált: az én vágyaim súlya alatt roskadoznak. Letettem a telefont és órákig ültem a sötétben. Az emlékek kavarogtak bennem: amikor Gábor megszületett, amikor először fogtam a karomban… És most? Most én vagyok az oka annak, hogy szenvednek.
A következő hetekben nem hívtak. Nem jöttek vasárnap ebédre. A lakás üres volt, csak az óra kattogása hallatszott. Egyedül maradtam a saját makacsságommal és bűntudatommal.
Egyik reggel a piacra mentem. Az eladók ismerős arccal köszöntöttek: „Jó reggelt, Julianna néni! Hogy van a család?” – kérdezte Marika néni a virágos stand mögül.
– Nincsenek jól… – feleltem halkan.
Hazafelé menet megálltam a játszótér mellett. Néztem a gyerekeket és az anyukákat. Egy pillanatra elképzeltem Annát is köztük – de aztán rájöttem: lehet, hogy ez sosem fog megtörténni. És ez nem az én hibám. De az igen, hogy ezt eddig nem értettem meg.
Elhatároztam, hogy bocsánatot kérek.
Egy vasárnap délután átmentem hozzájuk. Gábor ajtót nyitott, arca fáradt volt.
– Anya… – mondta meglepetten.
– Beszélni szeretnék veletek – mondtam határozottan.
Anna a kanapén ült, szemei vörösek voltak a sírástól. Leültem melléjük.
– Sajnálom – kezdtem el halkan. – Sajnálom, hogy csak magamra gondoltam. Hogy nem láttam meg benneteket, a fájdalmatokat…
Anna rám nézett, könnyek csillogtak a szemében.
– Nem akarjuk kizárni magát az életünkből… Csak szeretnénk, ha elfogadná: lehet, hogy nekünk nem lesz gyerekünk – mondta remegő hangon.
Gábor megfogta Anna kezét. Éreztem, ahogy valami nehéz teher gördül le rólam.
– Elfogadom – mondtam ki végül. – És szeretlek titeket így is. Sajnálom, hogy ezt csak most tudom kimondani.
Aznap este először éreztem úgy hosszú idő után, hogy talán van remény arra, hogy újra család legyünk – unoka nélkül is.
Azóta próbálok másképp élni. Megtanultam örülni annak, ami van: egy szerető fiamnak és egy csodálatos menyemnek. Néha még mindig elkap a vágy egy kisbaba után, de már tudom: nem minden álom válhat valóra – és ez rendben van így.
Vajon hányan vagyunk még így? Hány szülő nem veszi észre időben, mennyit árthat a saját vágyai hajszolásával? Önök mit gondolnak erről?