Két Szeretet Között: Egy Meny, Egy Anyós és Egy Széthulló Család Története

– Miért nem tudsz végre elfogadni engem, Ilona néni? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kezemmel görcsösen markoltam a terítőt. Anyósom, Ilona, csak egy pillanatra nézett rám, aztán visszafordult a leveshez.

– Nem rólad van szó, Zsuzsa – mondta hűvösen. – Csak… vannak dolgok, amiket nem lehet megváltoztatni.

A szívem összeszorult. Már három éve voltam Laci felesége, de még mindig úgy éreztem magam ebben a házban, mintha csak egy idegen lennék. Ilona néni sosem hívott meg kávéra, sosem kérdezte meg, hogy vagyok, de ha Éva – Laci volt felesége – jött át a gyerekekkel, minden megváltozott. Sütemények kerültek az asztalra, nevetés töltötte be a nappalit. Én pedig csak álltam az ajtóban, és figyeltem, ahogy a múlt újra és újra bekúszik az életembe.

A férjem próbált közvetíteni közöttünk, de legtöbbször csak annyit mondott:

– Zsuzsa, kérlek, próbáld megérteni anyámat. Neki Éva olyan, mintha a saját lánya lenne.

– És én? – kérdeztem vissza keserűen. – Én sosem leszek az?

Laci ilyenkor csak elfordult, vagy kiment cigarettázni az erkélyre. Azt hiszem, ő sem tudta igazán kezelni ezt az egészet. A gyerekek – Dóri és Marci – néha hozzám bújtak esténként:

– Anya, miért nem szeret minket nagyi úgy, mint Zsófit? – kérdezte egyszer Dóri könnyes szemmel.

Zsófi Éva lánya volt, Laci első házasságából. Ilona néni mindig neki vett ajándékot, neki sütött palacsintát. Az én gyerekeim pedig csak nézték mindezt csendben.

Egyik vasárnap délután különösen nehéz volt. Éva átjött Zsófival, és Ilona néni már az ajtóban várta őket.

– Gyere be, aranyom! – ölelte meg Évát. – Már főztem neked húslevest!

Én épp a konyhában álltam, amikor meghallottam ezt. A torkomban gombóc nőtt. Próbáltam nem sírni, de amikor Éva belépett hozzám, és rám mosolygott, már nem bírtam tovább.

– Tudod, Zsuzsa – kezdte halkan –, nem akarok bajt köztetek. De Ilona néni ragaszkodik hozzám. Én csak a gyerekek miatt jövök.

– Persze – válaszoltam fojtott hangon. – De nekem is vannak gyerekeim. Ők is szeretnének egy nagymamát.

Éva bólintott, de láttam rajta: nem érti igazán, mit érzek. Talán nem is tudhatja.

Aznap este Laci későn jött haza. A nappaliban ültem sötétben.

– Miért nem szóltál, hogy vacsorázol? – kérdeztem halkan.

– Nem voltam éhes – felelte fáradtan. – Zsuzsa… nem tudom, mit csináljak. Anyám sosem fogja elfogadni ezt az egészet.

– De miért? Mit tettem én? Csak szeretni akarom ezt a családot!

Laci csak vállat vont. Láttam rajta: ő is szenved ettől az egésztől.

A következő hetekben egyre rosszabb lett minden. Ilona néni egyre többször hívta át Évát és Zsófit, miközben engem és a gyerekeimet szinte teljesen kizárt az életéből. Egy nap Marci sírva jött haza az iskolából:

– Anya, Zsófi azt mondta, hogy nagyi csak őt szereti igazán. Ez igaz?

Nem tudtam mit mondani. Csak átöleltem őt, és próbáltam elrejteni a könnyeimet.

Egy este aztán eldöntöttem: beszélnem kell Ilona nénivel. Megvártam, amíg Laci elalszik, majd lementem hozzá a földszintre.

– Ilona néni – kezdtem remegő hangon –, szeretném megérteni, miért bánik így velünk. Mit tehetnék másképp?

Ilona néni rám nézett fáradt szemekkel.

– Tudod, Zsuzsa… amikor Éva elvált Lacitól, azt hittem, széthullik minden. Ő volt az első menyem, olyan volt nekem, mint egy lány. Te… te idegen vagy nekem. Nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel.

– De hát én is szeretem Lacit! És a gyerekeket is! Miért nem ad egy esélyt nekünk?

Ilona néni csak megrázta a fejét.

– Néha a múlt erősebb mindennél.

Ott álltam előtte összetörten. Rájöttem: lehet, hogy sosem fogad el igazán.

A következő napokban próbáltam távolságot tartani. A gyerekekkel kirándulni mentünk hétvégén, próbáltam boldog pillanatokat teremteni nekik. De minden alkalommal, amikor hazajöttünk és láttam Évát Ilona néninél nevetgélni, újra összeszorult a szívem.

Egy este Laci leült mellém.

– Zsuzsa… lehet, hogy el kellene költöznünk innen. Új életet kezdeni valahol máshol.

Néztem őt könnyes szemmel.

– És ha ott sem lesz jobb? Ha a múltat nem lehet elfelejteni?

Laci megfogta a kezem.

– Akkor legalább együtt próbáljuk meg.

Aznap este először éreztem úgy: talán van remény. Talán egyszer majd Ilona néni is meglátja bennem azt az embert, aki vagyok – nem csak egy idegent.

De vajon tényleg képesek vagyunk elszakadni a múlttól? Vagy örökké árnyékként kísér majd minket? Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani annak, aki sosem adott esélyt?