Két Otthon Között: Egy Lány Küzdelme Apja Jólétéért és a Családi Megértésért
– Nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtetted, Anna! – kiáltotta rám a nővérem, Éva, miközben a nappali sarkában állt, karba tett kézzel, arca vörös volt a dühtől. Anyám csak némán nézett rám, mintha idegen lennék. Aznap este, amikor hazaértem az idősek otthonából, ahol apámat hagytam, minden megváltozott. A lakásban fojtogató csend ült, csak a falióra kattogása hallatszott.
Nem volt könnyű döntés. Apám, László, mindig is erős ember volt. A háború után saját kezével építette fel ezt a házat, ahol most mindannyian élünk. De az utóbbi években egyre többször felejtett el dolgokat. Először csak apróságokat: hol hagyta a kulcsát, vagy hogy evett-e már aznap. Aztán egy nap eltűnt a piacról, és órákig kerestük a városban. Amikor megtaláltuk, sírt, mint egy gyerek. Akkor döntöttem el: nem bírom tovább egyedül.
A családunk mindig is szoros volt – legalábbis azt hittem. De amikor felvetettem, hogy talán jobb lenne apának egy otthonban, ahol szakemberek vigyáznak rá, mindenki nekem esett. – Hogy képzeled? – kérdezte anyám remegő hangon. – Az apád nem valami csomag, amit csak úgy leadsz valahol! – Éva pedig csak annyit mondott: – Ha te nem bírod, majd én vigyázok rá.
De nem vigyázott. Mindig dolgozott, két gyerek mellett alig volt ideje magára. Anyám is beteges lett az utóbbi időben. Végül minden rám maradt: a gyógyszerek, a fürdetés, az éjszakai felkelések. Egyre fáradtabb lettem, és egyre többször gondoltam arra: mi lesz, ha egyszer valami baj történik? Mi lesz, ha elesik, és én nem vagyok ott?
Az utolsó csepp az volt, amikor apám éjjel kiment az utcára pizsamában. A szomszéd hozta vissza hajnalban. Akkor már nem volt kérdés: mennie kell egy helyre, ahol biztonságban van.
A döntést egyedül hoztam meg. Egyik este leültem apám mellé a konyhában. – Apa – kezdtem halkan –, szeretném, ha olyan helyen lennél, ahol mindig vigyáznak rád. Nem akarom, hogy bajod essen.
Csak nézett rám azokkal a fáradt, kék szemeivel. – Te is elmész? – kérdezte halkan.
– Nem megyek el – suttogtam –, csak segíteni akarok.
Másnap bevittem az otthonba. A nővérek kedvesek voltak, a szobája világos és tiszta. De amikor elbúcsúztam tőle, úgy éreztem magam, mintha elárultam volna.
Azóta minden este ugyanaz: hazajövök a csendes lakásba, anyám nem szól hozzám, Éva pedig csak üzeneteket küld: „Remélem boldog vagy.” A családi ebédek elmaradtak. Karácsonykor is csak apámhoz mentem be az otthonba; ő mosolygott rám, de láttam rajta: már nem tudja pontosan ki vagyok.
A bűntudat lassan felemésztett. Minden este végiggondoltam: vajon tényleg ez volt a helyes döntés? Mi lett volna, ha mégis marad? Ha jobban összefogunk? De amikor beszéltem a nővérekkel az otthonban, azt mondták: apám jól van, sokat nevet a többiekkel. Néha még harmonikázik is nekik.
Egy este Éva váratlanul beállított hozzám. – Anna – mondta halkan –, beszélni akarok veled.
Leültünk egymással szemben. Sokáig hallgatott, aztán megszólalt: – Haragszom rád… de tudom, hogy igazad volt. Csak… nehéz elfogadni.
Könnyek szöktek a szemembe. – Én sem vagyok biztos benne… minden nap kételyek között élek.
– Szereted apát – mondta Éva –, és ez számít.
Aznap este először éreztem úgy hónapok óta, hogy talán nem vagyok egyedül ebben az egészben.
De anyám továbbra sem bocsátott meg. Minden reggel elmegy mellettem szó nélkül; néha hallom sírni éjszaka. Próbáltam beszélni vele: – Anya, kérlek…
– Nem értesz semmit – vágott közbe –, te sosem fogod megérteni, milyen elveszíteni valakit így.
És igaza van: nem értem teljesen. Csak azt tudom, hogy próbáltam mindenkinek jót tenni – de lehetetlen volt.
Most itt ülök a sötét konyhában egy csésze kihűlt teával és azon gondolkodom: vajon lesz-e valaha újra családom? Meg lehet bocsátani egy ilyen döntést? Vagy örökre két otthon között maradok?
Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet találni az egyensúlyt önmagunk és szeretteink között ilyen helyzetben?