Két Otthon Között: Amikor Elmentem, De A Szívem Maradt

– Nem hiszem el, hogy tényleg elmész, Anna! – kiáltotta anyám, miközben a bőröndömet cipzároztam be a szobámban. Az ablakon át beszűrődött a kora tavaszi eső illata, de én csak a szívem dobogását hallottam. Az öcsém, Marci, csendben ült az ágy szélén, az arcán fáradt mosoly.

– Muszáj mennem, anya. Tudod, hogy ez az egyetlen esélyem – próbáltam magyarázni, de a hangom elcsuklott.

Anyám arca megkeményedett. – És mi lesz Marcival? Mi lesz velem? Mindig csak magadra gondolsz!

A szavak úgy csapódtak belém, mintha pofon vágtak volna. Tizenkilenc éves voltam, tele álmokkal, de abban a pillanatban csak bűntudatot éreztem. Marci tizenhárom éves volt, születése óta beteg – egy ritka izombetegség miatt sokszor kellett kórházba mennie. Apánk évekkel korábban elhagyott minket egy másik nő miatt; anyám azóta is csak árnyéka önmagának.

Aznap este csendben vacsoráztunk. A leves langyos volt, a kenyér száraz. Anyám nem szólt hozzám, csak néha rápillantott Marcira, aki próbált viccelődni, de mindannyian tudtuk: ez most nem az a nap.

Másnap hajnalban indultam Budapestre. A vonat ablakából néztem vissza a kisvárosra, ahol felnőttem. A szívem összeszorult – vajon helyesen teszem? Vajon önző vagyok?

A fővárosban minden új volt: zajos utcák, idegen arcok, egy apró albérlet a hetedik kerületben. Az egyetemre jártam nappal, este pedig egy pékségben dolgoztam. Minden nap végén fáradtan dőltem le az ágyra, de a gondolataim mindig hazaszálltak.

Anyám ritkán hívott. Ha mégis, csak Marciról beszélt: „Ma is elesett… Nem akar enni… Az orvos új gyógyszert írt fel…” Soha nem kérdezte meg, hogy vagyok. Egy alkalommal mégis felhívott éjfélkor:

– Anna, nem bírom tovább! Miért hagytál itt minket? – zokogta.

– Anya, kérlek… én is szenvedek – suttogtam.

– Te legalább szabad vagy! Nekem csak Marci maradt… és ő is lassan elmegy.

Letette. Én pedig órákig bámultam a plafont.

A következő hónapokban próbáltam egyensúlyozni: tanultam, dolgoztam, de minden pénzemet hazaküldtem. Néha hétvégén hazamentem; ilyenkor anyám rideg volt, Marci viszont mindig örült nekem.

Egyik este Marci halkan szólt hozzám:

– Anna, ne haragudj anyára… Csak fél. Tudja, hogy nélküled minden nehezebb.

– De én sem vagyok boldog így – mondtam ki először hangosan.

– Akkor miért nem jössz haza?

– Mert ha hazajövök, sosem lesz saját életem.

Marci elmosolyodott: – Akkor legalább álmodj helyettem is.

Ez a mondat hónapokig visszhangzott bennem. De amikor Marci állapota romlani kezdett, anyám egyre kétségbeesettebb lett. Egyik nap felhívott:

– Anna, az orvos azt mondta, készüljünk fel a legrosszabbra.

Aznap mindent otthagytam és hazautaztam. A házban csend volt; Marci az ágyában feküdt, sápadtan mosolygott rám.

– Megjöttél… – suttogta.

Leültem mellé és megfogtam a kezét. Anyám az ajtóból nézett minket; a szemében harag és fájdalom keveredett.

– Most boldog vagy? – kérdezte halkan.

Nem válaszoltam. Csak sírtam.

Marci pár héttel később meghalt. A temetésen anyám rám se nézett. A rokonok suttogtak: „Anna mindig is önző volt…” „Bezzeg ha itthon marad…”

A temetés után visszamentem Budapestre. Az albérlet üres volt; már semmi sem volt ugyanaz. Az egyetemet befejeztem, de minden siker ízetlennek tűnt.

Évek teltek el. Anyámmal alig beszélünk; ő vidéken maradt egyedül. Néha felhívom, de legtöbbször csak hallgatunk egymás mellett a telefonban.

Minden nap felteszem magamnak a kérdést: vajon elárultam-e őket? Vajon lehet-e egyszerre önmagunkat választani és hűnek maradni azokhoz, akiket szeretünk?

„Ha újrakezdhetném… vajon másképp döntenék? Vagy csak ugyanúgy keresném a szabadságot – miközben örökre elveszítek valakit?”