Két otthon között: Amikor az anyósom mindent el akart venni

– Eszter, te tényleg nem érted, mennyire nehéz nekem egyedül? – csattant fel Ilona néni hangja a konyhában, miközben a kávéját kevergette. A kanál idegesen csilingelt a bögrében. A férjem, Gábor csak némán nézett rám, mintha azt várná, hogy majd én megoldom helyette is ezt az egészet.

A szívem hevesen vert. Már hónapok óta tartott ez a huzavona. Ilona néni, Gábor édesanyja, özvegy lett tavaly télen. Azóta egyre gyakrabban jött át hozzánk – először csak hétvégente, aztán már hét közben is, végül pedig szinte minden nap itt volt. Egyre többször hozta szóba, hogy mennyire magányos, milyen nehéz neki egyedül a régi panelban, ahol minden emlék csak fájdalmat okoz.

– Tudod jól, hogy szeretünk segíteni – próbáltam higgadt maradni –, de a házunk kicsi. Két gyerek mellett…

– Ugyan már! – vágott közbe Ilona néni. – Ha eladnátok ezt a házat, vehetnénk egy nagyobbat. Együtt! Legalább nem lennék útban senkinek.

Gábor lesütötte a szemét. Tudtam, hogy ő is érzi a nyomást. Az anyja mindig is erős akaratú asszony volt; Gábor gyerekkorában is ő döntött mindenben. Most pedig úgy tűnt, újra vissza akarja venni az irányítást – csak most már az én életem felett is.

Aznap este, amikor Ilona néni végre hazament, Gábor feszülten ült le mellém a kanapéra.

– Szerinted tényleg túlzás lenne? – kérdezte halkan. – Anyám tényleg magányos…

– És mi? Mi nem számítunk? – tört ki belőlem a keserűség. – Ez a mi otthonunk! Itt nőnek fel a gyerekeink! Nem akarok újra mindent elölről kezdeni csak azért, mert anyád nem tud egyedül lenni.

Gábor hallgatott. A csend közöttünk szinte tapintható volt.

A következő hetekben Ilona néni egyre többször hozta szóba az ötletét. Hol burkoltan célzott rá, hol nyíltan kijelentette: „Ha igazán szeretnétek engem, nem hagynátok magamra.” Egyik este, amikor már harmadszor jött át vacsorára ugyanazon a héten, odasúgta nekem a konyhában:

– Tudod, Eszter, én sosem akartam beavatkozni az életetekbe… De Gábor mindig is olyan érzékeny fiú volt. Nem akarom, hogy szenvedjen miattam.

Éreztem a manipulációt minden szavában. Azt akarta elérni, hogy bűntudatom legyen. És működött is – legalábbis egy ideig. Éjszakánként álmatlanul forgolódtam: vajon tényleg önző vagyok? Vajon tényleg nem tudok elég empatikus lenni?

A gyerekek is érezték a feszültséget. Anna egyszer megkérdezte:

– Anya, nagyi most már mindig itt fog lakni?

Nem tudtam mit felelni.

Egyik péntek este Gábor későn ért haza. Fáradtan dobta le magát az ágyra.

– Anyám ma megint szóba hozta… – kezdte.

– Gábor, meddig fog ez tartani? – kérdeztem remegő hangon. – Meddig kell még úgy éreznem, hogy minden döntésünket neki kell alárendelni?

– Nem tudom… – sóhajtott fel. – De nem akarom elveszíteni sem őt, sem téged.

A következő napokban egyre inkább úgy éreztem: választanom kell önmagam és a családom között. Egy este végül összeszedtem minden bátorságomat.

– Ilona néni – mondtam határozottan –, szeretjük magát és fontos nekünk. De ez itt a mi otthonunk. Nem fogjuk eladni. Segítünk mindenben, amiben tudunk, de együtt élni nem fogunk.

Ilona néni arca megkeményedett.

– Hát ennyit jelentek nektek? Egyedül hagytok öregen?

– Nem hagyjuk magára – válaszoltam halkan –, de nem élhetünk együtt.

Aznap este Gábor először ölelt át úgy igazán hónapok óta.

– Köszönöm – suttogta –, hogy kiálltál értünk.

Ilona néni hetekig duzzogott, alig beszélt velünk. De lassan elfogadta a döntésünket. Mi pedig újra megtaláltuk egymást Gáborral – bár a sebek lassan gyógyultak.

Néha még most is elbizonytalanodom: vajon jól döntöttem? Vajon lehet egyszerre jó feleségnek, anyának és menynek lenni anélkül, hogy elveszíteném önmagam?

Ti mit tennétek a helyemben? Hol húznátok meg a határt a család és önmagatok között?